A szó üres edény

Időpont

1973
Leírás 

A szó üres edény”

Cseh Tamás dalai
A 25. Színházban

A 25. Színház kiváló irodalmi sorozatában Cseh Tamás estje (az AD LIBITUM együttes közreműködésével) a negyedik bemutató, újabb példája a zene és irodalom egymásratalálásának. Külön érdekessége az estnek, hogy Bereményi Géza versei, melyeket Cseh Tamás zenésített meg, kifejezetten e célból íródtak, s az est zeneszerző és költő szoros együttműködéséből született.

Az est címe: „a DAL nélkül...” - paradoxon, de csak annyira, amennyire paradoxon volna 1973-ban olyan dalt várni egy, a világra érzékenyen figyelő művésztől, amelynek, mint ő énekli, „suhanó röpte volt”, amely dal „egyszerű, tiszta volt, nekem és neki szólt”. Ma már képtelenség volna ilyen dalokat énekelni, hiszen „ma már a felhők játéka is bonyolultabb”, s a dal végén még a kíséret is elemeire bomlik, széttöredezik, lehullik, mint az omló vakolat. Ma, ahogy a következő dal mondja, „füstben úsznak arcaink”. S hogy ne történhessen meg az, hogy „a végén úgy alszunk, barátaim, hogy magunk is bottal üthetjük saját nyomunk”, ahhoz kell „csak tüdőre, csak mellre szívni, barátaim”, igen, mellre kell szívni, nagyon komolyan kell venni ezeket a dalokat.

Ez a műsor: egy életérzés föltérképezése. A kísérlettel ironikus idézőjelbe tett táncdalritmus, a könnyeden induló tangó átcsapása a végletbe („egy tánc legyen végzet, halál”), az ócska cipőről szóló dal, melyben a cipő az elnyűttség szimbólumává válik, mind egy-egy pontosító vonás e „térképen”. De a két alkotó tisztában van vele, hogy eszközeiket át kell értékelniük, hiszen, énekli Cseh Tamás „nem láttam ilyen időt, zöld lett a sárga, piros a zöld, a szó üres edény, és körbe sétálsz a peremén”.

A Történelem c. dal csúcspont: szöveg is, zene is úgy utal a kuruc dalokra, hogy mai ritmusainkat is magában hordja. Kétségbeesett és szép történelmi ébresztő ez a mű. „Jó reggelt, Balogh Ádám, bársony süveges” - így kezdődik, s a „jó reggelt” köszöntés egy izgatottabb dallamrész után akkor válik szimbólummá, amikor a dalos példának hívja a múltat: „jó reggelt, Corvin Mátyás, szavahihető”. S e szimbólumot is tovább emeli a magára maradottan is ellenálló betyár képével: „Jó estét, Rózsa Sándor”.

Nemcsak a múlt, szerepel a jövő idézése is, a Mindig csak végig c. dal gyönyörű soraiban: „és ott aztán a kő kemény lesz és a vaj puha”. Különösen tisztán cseng e sorok lényege a dolgok azonossága önmagukkal, ha visszaidézzük a műsor elejéről e dalt: „Sohase láttam ilyen időket, esik az eső, száraz a föld, a kéz mindent kiejt, saját nyomába ragad a láb.”

Cseh Tamásnál a népdal-utánérzés is átértékelve jelentkezik. Óriási feszültség keletkezik a népdalra utaló (tehát közösségi igényű) zenei hangzás és az individualista szöveg között: „Földhöz lapít, hajlít a szél, élnem kelljen csak magamért”. E feszültség ellenállhatatlan erővel jelzi a művész beteljesületlen vágyát a közösségre-találásra, az ellentmondást léte és a létről alkotott fogalmai között.

S hogy ne a „nagyon tetszett” semmitmondó érzésével távozzunk, egy irónikus dallal hívja föl mégegyszer figyelmünket arra, hogy a mi életünk dolgairól énekelt: „Istenem, a színház egy zárt világ”, „és azt mondod, hát persze, hogy így kell legyen, egy székben üljek, s nézzem, mit játszanak nekem.”

Fábri Péter