Indián

1993-ban Cseh Tamás így ír a Bakonyi Indiánról:

1961-ben, mit sem tudva a „dunai indiánok” létezéséről, négy érettségiző, budapesti fiatalember úgy határozott, hogy indián módra megküzd egymással, egy általuk alig ismert vidéken. A Bakony-hegység egyik érintetlen völgyét – ahol sok szikla, tisztás, erdők, bővizű patak és forrás látszott a térképen - „indián területté nyilvánították”. Megállapodtak a harc és a fegyverhasználat szabályaiban és indián öltözéket készítettek maguknak. Olvasmányaik alapján az indiánokat nyíltszívű, önfeláldozó, természetszerető, bátor embereknek tartották és ilyenek akartak lenni ők maguk is.

1961-ben az első négy fiú bejárt a Néprajzi Múzeum könyvtárába és indián irodalom után kutatott. Az USA Nagykövetség könyvtárával nem próbálkoztunk, mert nem akartuk magunkra vonni az államvédelem figyelmét. Az emigráns barátok és a Váci utcai Idegennyelvű Könyvesbolt lettek a segítőink. Farmer helyett könyveket kértünk nyugaton élő barátainktól és a spórolt pénzeken is indián irodalomhoz próbáltunk hozzájutni. Majdnem minden résztvevő beszéli, érti valamilyen szinten az angol nyelvet. Visszatekintve mindez lelkes, hősies pionir munka volt.

Rövidesen rábukkantunk a „dunai indiánokra”, az öregekre, akik már sok tudományos ismerettel rendelkeztek. Rivalizáltunk és barátkoztunk. Nagyszerű emberek barátságával erősödtünk. Bakonyi társaságunk, foglalkozásra nézve tengerészek, orvosok, színészek, gyári munkások, mérnökök, egyetemisták, kőművesek, szorgalmasan építették magukat indiánná. Saját titkunk volt, vártuk a nyári táborokat. Lakásokon, albérletekben cseréltünk tapasztalatot, összevetettük, megosztottuk az ismereteket és minősítettük az általunk készített tárgyakat. Fejlődni kezdtünk külcsínben és tartalomban.

Így született egy olyan életforma, ami az eltelt majdnem negyven esztendő alatt több száz felnőtt embert érintett mélyen vagy kevésbé.

Az első 10 évben mindez csak fiúk játéka volt, aztán bekapcsolódtak lányok, asszonyok, az időközben megszületett gyermekeik is, ki-ki meglelve a maga szerepét. A korabeli politikai viszonyok miatt ekkor még csak szűk baráti kör játéka lehetett, majd az „állami figyelem” lanyhulásával mind többen csatlakoztak az ország távolabbi tájairól is.

Ezekben az időkben védelmet jelentett a zaklatások ellen a képes hírlapok nyilvánossága, ami romantikus, gyerekes foglalatosságnak tüntette fel a nyári együttléteket, melyek a Magyarországon állomásozó legnagyobb szovjet katonai bázis közelében voltak, a játéknak kedvező, szinte lakatlan vidéken.

A legközelebbi falu lakói – kemény, erdei életet élő emberek – idővel tisztelni kezdték életmódunk szikárságát, egyszerűségét, kitartásunkat, furcsaságainkkal együtt. Hamar feledésbe merültek az egykori „diverzánsképző, orvvadász, huligán” jelzők, családias, baráti viszony alakult ki a helybeliekkel, akikre egyedül számíthattunk a bajban árvizek, hóviharok, sebesülések idején. Ezek az emberek mindmáig szívesen látott vendégei a táboroknak, ahova más „fehérember” nem teheti be a lábát.

Különös kis történetek ezek a 100 évvel szétválasztott találkozások. Mi nem mozdulunk ki a „mi korunkból”, ők sem az „övékből”, de tisztelik tárgyainkat, hallgatnak ha szertartásainkba vagy harcba csöppennek bele, ám ősi természetességgel mozognak a tipikben, a tűz körül és gyakorlottabban az erdőben. A természetben élők ereje összetart minket, csak a mostani idők dübörgő pénz éhsége verhet éket közénk. Remélem nem így lesz.

A 150 évvel ezelőtti síksági indián életformát idéző „játék” két hétig tart. Ez idő alatt egymástól 3-10 km távolságra táboroznak a cheyennek, hidatszák, feketelábú, sziú és varjú indiánok törzsei és nemzetségei. A népek saját dalaikat éneklik és táncaikat táncolják. Haj- és ruhaviseletük éppúgy a korabelit mintázza, mint ahogy harci szokásaikkal, szertartásaikkal is szigorú néprajzi hűségre törekszenek. Minden eszközük és használati tárgyuk a hadijátékot szolgálja éjjel és nappal.

A hadijáték a 150 évvel ezelőtti indián történelmen alapul. A korabeli törzsi viszonyok, (rokonságok és ellentétek) alapján vagyunk mi is egymás szövetségesei vagy ellenségei a Bakonyban. A dicsőség és a megbecsülés megszerzése a cél, amihez nem annyira az ellenség megölése, inkább a bátorság megmutatása a fontos. A sebesült társ megmentése, az ellenség féltett értékeinek, lovainak, fegyvereinek elrablása, a vakmerőségen túlmutató férfias tettek, a törzs és a család állhatatos védelme ad tekintélyt. Így jut előre valaki a közösségben és a tisztségek megszerzésében. Ez a mozgatója a bakonyi táborok közötti történéseknek is, amiben a fegyverek használatának, az ügyességnek és a kitartásnak nagyon fontos szerepe van. A harcosok korabeli fegyverek (íjak, nyilak, lándzsák, harci bunkók, tomahawkok, kések) hű másaival küzdenek. A fegyvereken tompítások vannak, valóságosan érintik az ellenfelet, minek következtében „sebesülés vagy halál” a következmény (akit megölnek, az elveszti nevét és addigi személyiségét). A fegyverhasználati szabályok a legszigorúbbak, ezek megszegését a közösség keményen bünteti.

A sok kéz az évtizedek alatt felépítette Magyarországon a „Nagyapák földjét”, ahol ma már saját gyerekeink futkosnak a fák között, szinte tökéletes indiánként. A völgyben hunkpapák, oglalasziúk és cheyennek laknak. A fennsíkon szikszikák és pekunik – a feketelábúak altörzsei – élnek. Távolabb, a hegyek lábánál a hegyi és folyami varjú nép, valamint a hidatszák táborai állnak.

Rokonaim a folyóparton varjú gúnyoló dalokat énekelnek hosszan lakota nyelven. Ha éjszaka fent a hegyek között felhangzik a feketelábúak vagy a varjak harci éneke, gyermekeink pontosan tudják, hogy melyik nép fiai vannak a közelünkben. Ilyenkor lakota szavakat keverve a magyarral összesúgnak, indián nevükön szólítva egymást és teszik maguktól, amit az asszonyokkal együtt ilyen helyzetben tenni kell, amíg a férfinép harchoz készülődik.

Számos országban léteznek indián táborok, de haditáborként csak a mi társaságunk működik, így a „bakonyi indián” a világon egyedülálló.

Az évek során többen megfordultak közülünk az Egyesült Államok indián vidékein. Barátságokat kötöttek, előadásokat hallgattak és tartottak, tudományos konferenciákon vettek részt. Egyik barátunk négy alkalommal táncolt Naptánc szertartáson. Igazi indián nem sok járt köztünk, de a magyar származású lakota Négyszer Támadó és családja egy szép nyarat töltött velünk. A magyar-német származású feketelábú szent ember, Hungry Wolf is felkeresett bennünket, amikor Magyarországon járt. Míg Kétszer Támadó számára természetes volt a mi indiánságunk, addig Hungry Wolf nem értette pontosan, hogy a pipát és a szent dolgokat mi miért és hogyan használjuk.

Nem tudom, hogy a magyarországi indiánnak mi lesz a sorsa. Én nem lehetek valódi indián, csak a szívem mélyén szeretnék az lenni. A fontos dolgok most is úgy fontosak nekem, mint ahogy az 100-150 éve lehetett.

E sorok írója lakota ember a játék kezdete óta, mióta a May Károly könyvek kora véget ért számára.

 

Füst a Szemében, a legöregebb lakota-sziú főnök
Cseh Tamás

 

Indián képek Indián grafikák