100. Éjszaka-Vasárnapi Nép Erdélyben II.
Aztán következett utunk harmadik, legtávolabbi állomása, Sepsiszentgyörgy, ahol a fárasztó autózást követően az utcára kilépve olyan érzésünk volt, hazaérkeztünk. Első, csodálatos tapasztalatunk, tudván-tudva ugyan, hogy a Székelyföld szívében vagyunk, mégis az volt, hogy bármerre jártunk-keltünk a városban, ott csakis és kizárólag magyar szót hallottunk. Legelőször, és ottlétünk során még jó pár alkalommal Sylvester Lajosék kétszintes (!) panellakásában tettük tiszteletünket, amiben csapatunk némely lobbanékonyan szerelmes természetű férfitagja, valamint a neves vendéglátónk lakában sorban csodálható szépséges székely leányok vittek komoly szerepet. A 2012. májusában elhunyt Sylvester Lajos író, rendező 1985-ös, politikai okokból bekövetkezett leváltásáig az ottani Állami Magyar Színház igazgatója volt évtizednél is hosszabb ideig, székelyföldi magyar kultúráért vívott harcai, azok kézzel fogható eredményei nyomán emléke biztosan soká velünk marad.
A szállodában szobáinkat elfoglalva (hogy, hogy nem, külön szoba egész úton egyedül csak Mártha Pistának jutott, még véletlenül se, akár egyetlen alkalommal is Tamásnak), portyára indultunk a kora délutáni városban. Lehet, hogy éppen hétvégén érkeztünk, mert emlékeim szerint rengeteg ember volt az utcán. Leöblítendő a hosszú út porát, ittunk volna valamit. A színház épületétől nem messze, hatalmas, igen koszos üvegportál mögött emberekkel telezsúfolt ivót fedeztünk fel. Odabent még a magamfajta, akkortájt igen erős dohányost is mellbe vágóan sűrű cigarettafüstben nagyszámú ember ült asztaloknál, és amit csak később észleltünk, valamennyiük előtt egyforma decis pohár, ugyanazzal a gyanús kinézetű rózsaszínű itallal. Amíg csak a pincérlány oda nem ért hozzánk, elmélyült vitát folytattunk arról, hogy ilyen időben, fellépés előtti kora délutánon, ám de mégis a miénkéhez hasonló fárasztó utazást követően mit is igyon az ember fia: valami rövidet, jófajta világos sört, netán fehér, avagy vörös bort. Végül ez utóbbi mellett maradtunk – volna – ha a pincérkisasszony fel nem világosít bennünket, hogy az egyedüli kínálat az a bizonyos gyanús színű, helyben csak likőrnek nevezett italból áll. Aztán, megtudván, hogy Magyarországról jövünk, hatunknak, vagy hetünknek, ki tudja honnan, de elővarázsolt még három üveg sört is. Hogy ne keltsen velük a többi vendég előtt feltűnést, címke nélkül hozta ki őket, és mivel akkoriban arrafelé gyakorlatilag mindenféle italt sörösüvegekbe palackoztak, éppenséggel akármi más is lehetett volna a sötét színű üvegekben, ásványvíztől üdítőig. Sörre, ahogy a helyzet akkoriban és ott kinézett, aligha gyanakodott bárki is.
Az előadás óriási sikerrel ment le a színházban, éppen csak a csillárokon nem lógtak, annyian voltak, utána Tamásék az öltözőben fogadták a hullámokban érkező rajongókat, ritka kincsként őrzött lemezek borítóira kerültek a hálás előadók sietve rótt köszöntő sorai. A közönség távoztával a színház vezetői közölték, egy kis meglepetéssel szolgálnának, ezért kövessük őket. A színházból az utcára lépve délutáni „italozásunk” színhelyére vezettek bennünket, ám ezúttal az utcai bejárat helyett egy göngyöleggel telezsúfolt udvaron keresztül a gazdasági bejárat felé vettük az irányt. Útközben egyik vendéglátónk valamilyen technikai malőrről, egy elromlott hűtőgépről magyarázott, aminek valódi értelmét csak később fogtuk fel. Miután magunkhoz tértünk a csodálkozástól az amúgy ütött-kopott külsejű ivó szemkápráztatóan elegáns különtermébe lépve, kiderült, a condukátor idejében tele volt az ország ilyen, a köznép elől elzárt, titkos, luxus kivitelű helyekkel csak azért, hogy ha a nagyfőnököt véletlenül arra vinné útja, tudják a rangjához méltóan fogadni. Így alhattam feleségemmel egyik későbbi erdélyi körutazásunk alkalmával személyesen a Nagy Vezér egykori alkalmi hálószobájában, annak valamikori ágyában egy Orsova fölé magasodó dombra épített, a hatalmas vízerőműre nyíló ragyogó panorámájú, utóbb panzióvá alakított épületben. Sepsiszentgyörgyön plafonig érő nemes fa burkolatú terem fogadott bennünket bámulatos, valódi luxusmiliőt idéző terítékkel, a „szokásos” háromféle színű abrosszal, mesterien hajtogatott textil szalvétákkal, talpas kristálypoharakkal, ragyogóra fényesített különleges evőeszközökkel. Csak hát éppen a menü... Az történt ugyanis, hogy újra előkerült az elromlott hűtőgép története, amikor a Pestről érkezett hét, vagy nyolc vendég elé feltálalták a hibátlan kinézetű bécsi szeleteket hasábburgonyával, míg a körülöttünk, velünk szemben ülő, háromszor annyi vendéglátónak mindössze egy-egy pár gyanúsan barnálló virsli jutott, némi mustárral. Mi vendégek legszívesebben ott helyben és azonnal elsüllyedtünk volna szégyenünkben, ahányan csak voltunk, de azt is felmértük, hogy ha egy szóval is tiltakozni próbálnánk a dolog ellen, vendéglátóinkat sértenénk halálra. Biztosan állítom, hogy a körülmények folytán a kitűnő vacsora nekünk sokkal nehezebben akaródzott a torkunkon lecsusszanni, mintha valamely kígyót, békát, csúszómászót kellett volna ott akár elevenen is nyeldekelnünk.
Tamással, Bérczessel a mi utunk különvált a másnap hazainduló többiekétől, mi még élveztük pár napig meghívóink vendégszeretetét, és persze a helybéli tömény italok májkárosító hatását. Így aztán, amikor végre nekivágtunk a hétszáz kilométernél is hosszabb, hazavezető, ám az igen rossz minősége miatt csak óvatos, lassú menettel megtehető útnak, mit mondjak, egyikünk sem volt mai, divatos kifejezéssel élve a top-on. Tekintve, hogy a fárasztó vezetésre készülvén én már előző délután bevezettem a magam számára a szesztilalmat, papírforma szerint legalábbis, nekem kellett a legjobb állapotban lennem. Amely tényt azonban utasaim, Tamás és Bérczes nem hajlandók elismerni azóta sem. Történt ugyanis, hogy órák óta a vakító fehér hóval borított tájban káprázó szemekkel utazva Tamás egyszer csak felkiáltott, nézzétek, egy fehér farkas szaladt át az úton! Ott, ott...! Nem farkas, szarvas, riposztozott erre Bérczes, aki amúgy semmivel sem volt frissebb állapotban Tamásnál. Nos én meg, aki a kocsit vezettem az útra erősen koncentráló tekintettel, mindebből semmit sem észleltem. Kaptam is a fejemre, amikor ezen „meg nem látásomnak” hangot merészeltem adni. Ők ugyanis, könnyedén túllépve a közöttük támadt, egyszerűnek éppen nem ígérkező szavas, avagy fehér farkas vitán, egységesen rám irányították fáradságuk minden mérgét, bosszúságát, hangot adván abbeli aggályuknak, miszerint egy teljesen vak ember vezeti a kocsit, amin ők haza reméltek jutni. És hogy most aztán jól néznek ki... Valóban, annyira jól néztek ki akkor mindketten, hogy ha később, közös társaságba keveredvén valahogy előhozakodtam ezzel a szarvast-farkast látó történettel, ők a régi szövetségbe visszatömörülvén azonnal másfelé terelték a beszélgetés menetét. (Amúgy teljes joggal, számítva a férfiszolidaritás minimumára, mondom utólag már magam is, mostani ésszel).
Michnai Attila