Tandori Dezső Az ég-sapkájú emberről

Tandori Dezső Weöres Sándor Az ég-sapkájú ember című verséről
(sorok az Életünk 1980-ban megjelent tanulmányából)

Weöres költészete által vállalható „önfeltárás” jegyében nyílt versek egyik legszebb példája.
Megkülönbözteti számos ilyen kísérlettől az egyszerűsége, a véglegessége, a kimódolatlansága, stilizált-stilizálatlan teljessége.
(Az é g - s a p k a  a legszebb stilizáció: utal Balassira, Zrínyire, áttétélesen másokra is.)
Földről felszedett sorok ezek — a legjelentősebb Weöres-sorok köze tartoznak.
Együttesük szép szaggatottsága különb összefüggés, mint a legoldottabban pergő beszed.

A z  é g - s a p k á j ú  e m b e r

Akinek azt mondják: “rosszkor születtél,
kotródj az anyád méhébe vissza.”:
e véráztatta kapun nem dönget, 
az csak egyszer nyílt, zárva találja;
elindult a hosszú kettős fasorban,
végén kilép az üres világba,
s a fején jelként (hogy a rablók ne bántsák,
úgy sincs semmije:) kerek kék sapka.

Kék sapka, tetején taréja nincsen,
simára húzva, körül beszegve,
két kis vakond-prém hajlik a fülre,
alul az állán tök-inda tartja,
az útról nem szed melléje virágot,
s ahogy vándorol tájakat temetve,
mindenütt fedi a sima kék sapka,
holtig eltart a kerek kék sapka.
A volt otthonból, két szellő közt,
fátyolos szemmel, tündér-tekintettel,
bandukol a hosszú kettős fasorban,
jobbról-balról függő zöld falban,
végül kilép az üres mezőre
ahol a határ határát veszti:
onnan mindég van tovább hova menni, ottan többé nem ismeri senki.

Weöres Sándor
(Szombathely, 1913. jún. 22. – Budapest, 1989. jan. 22.)