Hát, tudod, én egy nyakas kálvinista vagyok, bár én inkább zwingliánusnak tartom magamat, mint kálvinistának. Zwingli azért mégiscsak tökösebb figura volt, mint Kálvin. Szóval nem a szószékről hirdette az igét, hanem a csatatéren és két évvel Luther előtt. Tehát, hogy Luthert tartják a protestáns ősatyának és Kálvint az igazi, nagy reformátornak, a Református Egyház megalapítójának, az egy dolog, de, de hát Zwingli volt az, aki elindította a dolgot. De nem erről akartam beszélni, hanem hogy mint nyakas kálvinista az a lényeg, hogy élünk vagy nem élünk. Szóval az örök élet. Az a cél és az a szempont. Hívő embernek ez a szempont. Mindegy egyébként, hogy kálomista, vagy pápista, tök mindegy, mert a keresztyén, keresztény tanítás ugyanaz, az örök élet. Azért vagy itt a Földön, hogy az örök életbe eljuss. Ez itt egy, hogy mondjam, akár az örök élet, akár a történelem szempontjából egy pillanat, amíg itt vagyunk a Földön, egy pillanat. Az, hogy tudunk-e nyomot hagyni. Akinek a Jóisten megadta ehhez a tehetséget, annak, annak ezzel kötelessége élni, nem olyan értelemben mondom én ezt, hogy kényszerű kötelezettség, vagy kötelességérzet, hanem az, hogy ehhez értek, nem tudok mást csinálni. Mint ahogy Tamás azért énekelt, mert, mert ezt neki kellett megtennie, ezt más nem tudta megtenni. Mások is énekeltek, szó se róla, kétségtelen, de azt, amit Tamás énekelt és amit Tamás csinált és azzal az alapállással, azzal a magatartással, azzal csak Tamás tudta ezt megtenni senki más.
(Táplánszentkereszten, a 2019 szeptemberében készült képhang interjúból)