Időpont
Balaskó Jenő heti levele
Csengey
(RING magazin 1991/13. április 30.)
Asztalra borulva álmodsz, álmodod hazádat, mert szeretted e nagyralátó kicsiny hazát, hiszen milyen furcsa, hogy ennek a legkisebb hazának mekkora fővárosa van, mekkora parlamentje, mennyi kebelén meghúzódó nemzetisége, milyen szép földje, mennyi magányos ösvénye az egyre kevesebb erdőkben, - asztalra bukva álmodod a tanácstalan falvakat, a tehetetlenné csúfolt magyar szegénységet, a tollasodó kevélységet is, lemondó mosollyal álmodod a legyőzhetetlen ármánykodást, a végtelenbe belemosolygó kupeceket, a végtelen dér-vert vicces sliccnyitogatókat, a megőrült gabonafutrinkákat humorrá őrölve, a fogamzásgátlóból visszamaradt életreítélt gengsztereket, lemondó mosollyal látod, hogyan „párzik a megválthatatlan cseléd-elem” –, a felszabadult nép üres tekintetét látod, amint csodálja elfeledett címerét, és rögtön látnod kell a geometriás agyú svájcisapkás dioptriásokat, akik saját sapkájukat kínálják a tengernyi vért felmutató szomorú címerre, akiken a sapka is a megnemértett geometria villámhárítója, ami ültetett fogukba vezeti Isten villámait egyszer: a könnyen beszélő képzavaros és képtelenül lötyögő-sapkásba, népeket ezerszer lemosolygó képzett arcnélküli neo-szögletesbe, az arcnélküli pléhmondatúba, - képzeld az utolsó ítélet elé őket, - és talán gondolsz arra is, hogy 1987-ben az Írószövetség Örley-körének úgynevezett Jövő-hajóján milyen reménykedve esküdtünk össze egy új, modern Magyarország jövőjéért, egy verőfényes őszi vasárnapon a Duna közepén, a nemzetközi víziúton, többször is oda-vissza hasítva a szennyessé tett folyam vizét, több százan szorongva a kicsiny víziparlamentben, kicsiny Magyarország elszánt kedves fiai. Engedd, hogy felidézzem a tizenöt felszólaló közül – azóta micsoda nevek! - a te hozzászólásod néhány részletét, mert lehet, hogy erre is gondolsz most, lemondó mosollyal asztalra borulva:
„A nemzet, és a nemzeti kultúra jövőjéről tűnődni valóban bonyolult kérdés… Igyekszünk valamit megtudni, valami garanciát nyerni. Van egy megejtő tévedés, amelyben elringatózunk még egy darabig. Az, hogy a magyar kultúra az elmúlt negyven évben a helyén volt, megszülettek a művek, megvannak az alkotók, elszámolhatunk a negyven évvel, ellentétben a politikával, aminek komoly gondjai lesznek rövidesen, amikor ezeket a kérdéseket föl fogják tenni neki. Én oszlatni szeretném ezt az illúziót, azt, hogy a kultúra úgy működött, ahogyan kellett. Egy vártermészetű képződmény volt, abból időnként ki- kicsaptak a vár lakói, mondjuk a politika és a gyakorlati dolgok mezejére, de nem ott időztek, hanem… a várban. Megejtő látszat az, ahogyan ez a vár áll… csak az a szépséghibája a dolognak, hogy eme kultúra várának a birtoklója nem a kultúra, hanem a politika… Az értékeket termelő művészek, tudósok és egyéb szakemberek nem bástyakapitányok, hanem a kazamatákba vannak zárva, ott énekelnek, olykor felhozzák a bástyákra és körbemutogatják őket, hogy még megvannak, mire a vár körüli szolgáló népek eloszolnak. Ezt a megejtő látszatot akarom eltüntetni. Hogy tudniillik a mi szavunknak súlya van. A mi szavunknak ebben a pillanatban semmi súlya nincsen… ha számolunk azzal, hogy ebben az országban 10 millió ember él. Nem hallják, amit mi mondunk. Nem tudják, amiről mi gondolkodunk. Még a legtagolatlanabb formában se jelenik meg előttük a mi eszméinknek semmiféle kivonata sem. Tessék tudomásul venni, hogy ez így van. És tessék azon gondolkodni, hogy ezt a legfontosabb akadályt hogyan lehetne átlépni… Tudomásul kell venni azt, hogy a pártközpontban és a kormányban, ahol ennek az országnak az ügyeit intézik, a mi szavunknak úgyszintén nincsen semmi súlya… Egy kétirányú súlytalanság állapotában lebegünk, miközben negyven éven keresztül hozzuk, és valóban hozzuk a gondolatokat, a politikai is, egy demokratikus retorikát, egy nemzeti retorikát… ez valóban itt van, ezen a hajón, de nem hallatszik ki a partra...”
Csengey, a taxisblokád idején, után, egy rövid beszélgetésünk alkalmával a „polgári engedetlenséget” hangoztatókra utalva nyugodtan állapította meg az ellenzék egyes tagjairól, hogy elvesztették erkölcsi tartásukat, és az össztársadalmi bajok hiénáinak nevezte azokat, akik e bajokból a pártérdekek disznait akarják hizlalni. Deákot idézte: „Sohasem szabad olyan szerződést kötni, - sem a köz-, sem a magánéletben-, amely másnak a szerencsétlenségeit előnyök elérésére akarná kihasználni.”
A szerencsétlen ebben az esetben: Magyarország népe.
Dénes, megmaradunk, és igyekszünk jók lenni, kemények lenni, mert a langyosat kiköpi az Isten. A gyászszalag lassan lekerül zakónkról, és járjuk ösvényeidet tovább. Most már azt is tudjuk, hogy számosak a méltatlanok. De Te gondolj arra, hogy mindenek előtt bocsássunk meg az ellenünk vétőknek, és mindenek után, hogy mindez jó mulatság, férfimunka volt.
És gondolj Nagy László versére, amit Latinovits után küldött:
„Bizony, az élet nem hagyja abba,
a síron a bogarak összeragadva
sürgenek, apró piros vonatok,
pirosul a dinnye, mosolyt von a tök,
együtt vidulnak a vevők s kofák,
rogyásig telve az uborkafák.
De ki látja, hogy rohadttá ért a szégyen?
Hogy ekkora alázat már gyalázat?”