Hetedik szövegrészlet

És megérkeztek az üvegcsarnokba, ahol, mint mondtam, mély álomban volt továbbá mindenki. Ecsédi az meg is kérdezte ilyen körbeforgó golyófejjel, hogy:
- Hát itt megint mindenki alszik?
A tatár kán, ez a termetére csúf, megjelenésében mocskos, modorában hitvány, és természetében aljas férfiú az, az, az föl is ordított, hogy:
- Na, hát én itt olyan bankigazgató leszek! Milliókat baszok a pofájukba!
És aztán megint csak a tevepaták monoton csattogása a platformi aszfalton, szunnyadó vagonok között, benne a tutiban.
Hirtelen ultrahangon szférák zenéje szólalt meg, valami olyan áruházi zene, valami olyan, olyan rágógumi, meg Beethoven közötti, olyan, valami olyan állandó, amitől nem lehet szabadulni, hogy van is, meg nincs is, de baromi jó. A, a negyedik és az ötödik csigolya közötti idegekre hat, és elélvezés-közelbe sodor.
- Mi ez? - kérdezte Ecsédi kétszer elélvezvén a tevén.
- Ez a vásárlási periódus zenéje, Mr. Vizi napirendje - mondta az angol.
És lőn. Az ultrahangra a vagonlakók fölébredtek, és kiáramlottak a szerelvényekből vásárolni. Arcukon lázrózsák, szemükben szikék, szatyraikon éles fény. A, a, a szupermarketek páncélajtajai azok erotikus sziszegéssel tárultak föl előttük, tömjénfüst dőlt ki a nedvesen táguló réseken, és a lakosság némán bevonaglott szortírozni. A nagy vásárlást a gyerekek vezették. Remegő kézzel túrtak, kupacoltak, nyüzsögtek, vettek. Az ő kezdeti impulzusuk az anyákon hullámzott át, és az apákban robbant. Bónok, satöbbi, kassza, bitte, bitte, bitte.
A tatár kán az leugrott a tevéről, mert baromira, állati módon megkívánt egy rózsaszínű izraeli UZI géppisztolyt, annak is a pontos amerikai mását. Meghúzta a ravaszt, esetleg gyilkolhat - gondolta -, de a megszólalásig hasonló csőből csak galambok tódultak elő, melyek a legfelső polcon trónolva hortyogó állomásparancsnok vállán kötöttek ki.
Vizi egy horkantással galamboktól lepve ébredt, hogy:
- Vásárlási periódus!.
És lenézett a lent nyüzsgő embernyájra, de onnan senki vissza őrá. De aztán Vizi mégiscsak észrevette ezt a három alakot, ezt az acélszürke lakatot, az aranyfogsorút, meg a kelet-európai értelmiségi pufit. És mondta, hogy:
- Ki ez a... Ki ez a...? Ki ez a...?
Vizi elővette a nyelvét, hogy megkérdezze, hogy:
- Ecsédi? Ecsédi? Ecsédi, édes haver! Ha megengeded, hogy ezt az ásatag kifejezést használjam!
Azzal a polcról édes nyálat eresztvén, végtagjaival hadonászva alákalimpált egy fogyasztási likvid-sugáron, egyenesen a teve nyakára. Lawrence az leugrott onnan, hogy ne akadályozza a baráti találkozót. Ecsédi pedig megölelte az eléje zöttyenőt, hogy:
- Miklós! Miklós! Tudtam, hogy megismersz! Gyere, menjünk ki a többiekért!
A továbbiakban elmondhatatlan, amiket Ecsédi érzett. Kapcsosan öleltek egymást, miközben a tevék popcornt legeltek a polcokról, és a lakosság a megtiszteltetéstől elfogódottan vásárolt, hogy bónok, satöbbi, kassza, bitte.
Nézte, nézte egymást a két barát, elmerülten, mint egy swimming-poolban egymás arcában, holott a tevén... Egyik oldalt a figyelő Lawrence, kéken, másik oldalt az aranyfogsorú, rózsaszín géppisztolyos kán, mint tanúk.
- Látom az arcodon a szokásokat - mondta Vizi Ecsédinek. - A régi szokások. A szokásokról kell leszokni most. Majd felvarratjuk az arcodat. Felejtsd el máris az egészet. Most nem lesz idill, német romantika, ázsiai zsírvéres álom. Kínálok neked... Kínálok neked édes haver... Kifigyelted, hogy mit kínálok? Ha megengeded, hogy ezzel az ásatag kifejezéssel éljek, hogy... Mit mondtam azelőtt, hogy... Há', na, mindegy, hát... A legtöbbet kínálom. Felejteni fogunk mindent.
Zárójel, lábjegyzet bezárva, nem történt semmi. Legyen egy sub rosa. Nem történt semmi velünk mindeddig. Az egész emberiség kollektíve el akarja felejteni mindazt, ami velünk volt és nem volt. És a felejtés útja a nyelv ingerlése.
- Odanézz! - mutatott a szepegve vásárló emberbolyra a szupermarketben, a fogyasztás templomában.
- Odanézz! A nyelvüknek vásárolnak. Izgatni, zsibbadni akarnak. A nyelvüket izgatni, bi... piszkálni, bizsergetni. A nyelv lesz most az ember győztes szerve. E jelben győzni fogsz. Most itt mindenki csecsemő lesz. Újból megszületünk. Szopni fogunk. Tisztába tesznek, ölbe vesznek, édes haver! Hogy honnan emlékszem én rád? Mért emlékszem én rád egyáltalán? Én már újjá vagyok születve, szoptatva, ölbe véve. Zavarsz engem, édes haver, olyan kósza lettem a pofádtól. Hát én itt rengeteg, hát én itt felelős, hogy...
Azzal az állomásparancsnok letekerte a turbánját, kifújta az orrát, halkan kehelt az illatos levegőbe és mondta, hogy:
- Olyan kósza lettem, a fene tudja, olyan másképp zsibbadt.
Aztán magához tért, kihúzta magát, és mondta, hogy:
- Operatív vagyok, kapcsolok, everything is under control, tempójáték, éles megfigyelőképesség, csak az ütemérzék érvényesülhet. A többség itt gyalázatosan buta, csak annak megy jól,
aki megtanult figyelni. De te elhasználódtál, édes haver. Dehogy varratom én föl a pofádat. Van itt elég másik.
- Na, mit válaszol ön erre? - rángatta meg Lawrence a kőarcú kelet-európai lábát a tevéről. - Na, mit válaszol erre Mr. Ecsédi? Nagyon érdekelne, hogy mit válaszol, mert én ezt kifürkészni jöttem ide. Tudniillik azon én már rég túl vagyok, amit Mr. Vizi mond, hát az egy hülyeség, az, az a nyugati világ alkonya. Maguk keletről kell hogy mondjanak valami alternatívát erre a supermarket challenge-re. A magyarok számtalan tanácsot adhatnának az emberiségnek. Kell hogy tudjanak valamit mondani ennyi átváltozás után! Halljuk, Mr. Ecsédi! Halljuk a vízióját!
A tatár kán pedig megint leugrott a tevéről, mer' most meg meglátott tizenkét rózsaszín tankot, akik ilyen Walt Disney zenére bolhamozdulatokat végeztek. A kán röfögve vetette magát közéjük, de a rózsaszín bolhák szanaszét ugrottak, miként Ecsédi fejében az ásatag ütőkártyák. A kán, dehogyis a kán, Lawrence meg ordított, hogy:
- Halljuk a vízióját, Mr. Ecsédi! Halljuk a vízióját!
És Ecsédi megint azt hitte, hogy álmodik. Megcsípte a saját karját, és hát, merthogy nem ébredt fel, megszólalt, hogy, hogy:
- El vagyunk felejtve? Én el vagyok felejtve? Tímea el van felejtve? 40 év lábjegyzet? Zárójel bezárva? Tévedésből éltünk? Na jó, aláírom. De akkor...
- Na mi van akkor? - ordított Lawrence. - Mi van akkor? Jöjjön az originális kelet-európai vízió!
- Akkor... - mondta Ecsédi.
- Na mi van akkor? Na mi van akkor? - Lawrence totál ki volt készülve. - Na mi van akkor, te százas égő? De ne hazudj, mint a szél! Mi van akkor?
- Akkor - mondta Ecsédi - nekem az a véleményem, hogy a, hogy akkor már mindenki, de, de akkor már mindenki el van felejtve.
- Én is? - kérdezte megjelenésében mocskosan, termetében csúfan a tatár kán.
- Én is? - kérdezte Lawrence.
- Te is - mondotta teve hátáról lemutatva Ecsédi. - És te is - mutatott a kánra. - És én is - mutatott önmagára a tevén. Aztán rámutatott az állomásparancsnokra, hogy:
- És te is, Vizi.
És aztán fölmutatott a szupermarket egére, hogy és akkor ő is el van felejtve. Mostantól akkor az egész mindenség el van felejtve. Még az is el van felejtve Aki El Van Felejtve.
És az angyalok, az angyalok az égbemutató ujjtól megdermedtek röptükben a világmindenségben, hát hogy miért mérjenek akkor ők. Akkor ők miért mérjenek botokkal, kötelekkel erkölcsöt, mértéket? Akkor itt nem lesz mérés - gondolták az angyalok, és visszasandítottak az égi trónján ülő Négyarcúra, hogy vajon mit mond Ecsédi érveire az Aki El Van Felejtve?
Ebben a kozmikus pillanatban már, már csak arra volt idő, hogy Lawrence közbevesse a magáét, hogy:
- De hát én ezt mindig tudtam! De hát ezt mindig tudtam! Hát hogy kerülök már megint akkor erre a tetű helyre? Mit keresek már megint itt a világ végén? Hát tudok én satnyulni Oxfordban is! Odahaza. Megyek is haza! Megyek is haza!
És azzal az eltorzult lakatarcú hátat fordított az egész istenverte kelet-európai vircsaftnak, meg a szupermarketnek is egyben, és burnusszal suhogva, sebbel-lobbal ment ki Oxfordba satnyulni.
Csakhogy itt bevillant a tatár kánnak, hogy:
- Thomas! Tomikám! Itt ne hagyjál! Hogy lesz belőlem bankigazgató? Az anyád jóistenit!
És azzal a polcról reá vetette magát, a teflonpadlóra döntötte és mondta, hogy:
- Te kék szemét! Elmész? Elmennél? Szarban hagyni azokat, akik végletekig élig meg a rosszat és a jót?
És a Lawrence még sose volt olyan, még a saját angol édesanyja se látta olyannak, amilyen más volt a padlóra döntve, mint máskor. Azt mondta, hogy:
- Összeomlott a matematika, megette önmagát az ideológia. A kollapszus egyik napról a másikra él. Nagy jövőt jósolok a művészeteknek, mint a hazugság szemfedőjének. Homlokzat. Ornamentika. Csak az van már. Ízlés, divat, hellenizmus. Nagyon lagymatag idők jönnek. Hagyjál, te fokhagymaszagú disznó. Hagyjál! You pig! - mondta a kánnak.
A kán azonban fölé hajolt, sárga a kék fölé, és mondta, hogy:
- Csakhogy ez már az elején el volt rontva, Tomikám. Hibával kezdődött.
Az angyalok pedig az égi trón felé néztek, hogy akkor most evolúció, revolúció, vagy csak stáció. Vagy tényleg az elején el volt rontva, és csak megy? Az pedig Aki El Van Felejtve,
eltakarta mind a négy arcát, és halkan mondott valamit.
- Mi van? Mi van? - kérdezték a szerencsés vásárlók a szupermarketben.
- Mi van? Mi van? - kérdezték a szerencsétlenek a dzsumbujpiacon, miközben a nacionalisták tovább nyomultak Jugoszláviába.
- Mi van? Mi van? Ki hallotta? Mit mondott?
Egyedül Benda Tímea, aki egy hatalmas nejlonzacskó halmon ült a rothadó balkáni piacon, ő nézett olyan, olyan, olyan mongúz-pofácskával, olyan tükrös-üresen maga elé. Bele, bele is temette az arcát, hogy, hogy ne lássa senki, és abba mondta bele, hogy:
- Jól hallottalak? Ismételd meg. Nem mintha nem bíznék benned, de ismételd meg?
Senki más nem értette, hogy az Aki El Van Felejtve mit ismételt meg négy ajakkal, lassan szűrve a szavakat.
Tímea azonban bele a nejlonzacskók közé, hogy, hogy:
- Ja, értem. Há' mér' nem mondtad előbb? Hát én szív... szívesen segítek neked, ha emberré akarsz változni. Hát én jó kislány vagyok. Hát egy kicsit pimasz, egy kicsit szabad, meg kicsit elmaradott, de hát én szívesen, te csacsi.
És azzal a két karjával magához ölelt vagy 70 nejlonzacskót, még beljebb, még beljebb fúrta magát. Elindult a magzatvize. Tíz lengyel zsibárus (híres börtöntöltelékek cowboynadrágban) oda is mentek, hogy hátha valami eldugott csempészáru után kutat ez a Tímea a nejlonba. De amikor odaléptek és meglátták a magzatvíztócsát, akkor átfutott rajtuk a szándék, és énekelni kezdtek.
Maguk se tudták, hogy, hogy, hogy mit és miért, mer' marha nagy szándék hullámzott át rajtuk, a tíz lengyel zsibárusokon.
Meg aztán én is kezdek fáradni ezen a neobarokk színpadon. Van ez a verejték itt nekem a felső húsos ajakrészen, ezt letörlöm. Letörlöm. Se jó, se rossz a kedvem. Azt sem tudom, hogy hogy kerülök ide, hogy ki vagyok, mi vagyok. Azt, hogy mi végre vagyok, azt aztán végleg nem fogom megkérdezni már magamtól már soha, de soha. A magam részéről egyszerűen vagyok. Ti is vagytok. Ülünk. Ülünk. Jó kutya. Csönd van. A lábjegyzetbe beletörölte irdatlan bakancsát a Teremtő is. Megtörlöm én is a kezemet a combomba. Jó? Nagy dolgokba vagyunk, az biztos. Hogy miért olyan kicsi, az valószínűleg azért van, mert a kicsiben is ott van. De hát hagyjuk. Hagyjuk.
De azér' Tímeára még érdemes volna egy kicsit, mielőtt megvacsorálnánk. Lehetnék én, mér' ne lehetnék én mondjuk az, aki hozza-viszi a híreket. Mondjuk, mondjuk jövök én, igen, mondjuk jövök én a piacról, be a pályaudvarra. A tevén nézik egymást, tatár szorít angol torkot, bevásárolnak, meg izgulnak a villanyszámla miatt. Lehetnék én a befutó, lehetnék én a befutó azzal, hogy hozom, meg viszem a híreket. Mondjuk, mondjuk berontok a pályaudvarra, ahol mindenki vásárol, és azt hiszik, hogy baromi jó. Utána kifutok a piacra a legyek közé, a harmadik világba. Lihegek, a karomat dobálva ordítok. Mindenki rám néz: Mi van, mi van? Vizi meg Ecsédi a tevéről, Lawrence is a tatár alól. És én pedig, én, a hírnök, én, a hírnök közlöm mindenkivel...