És a vagonokba fölnyögtek a férfiak. Elámultak az anyák, csak a gyermekek maradtak nyugodtak, ők ugyanis természetesnek találták ezt a cirkuszt, hiszen álma szerint minden gyerek nikkelfényű, tükrös labirintusokra, és folytonos élvezetre születik.
Vizi meg is jegyezte Marilyn rózsaszín kis füléhez hajolva, mely medúzamódra itta a parancsnoki hangokat, hogy:
- A nyelv, honey-baby. A nyel az a mi igazi szervünk. Attól nyugszunk le mi, és azon kell kielégítenünk őket. Enni, inni, irritálni, nyalni-falni, beszélni akármit. A nyelv a kulcs. A nyelv útja visz a paradicsomba. Zsibbasztani, honey! Zsibbasztani! Zsibbasztani!
És azzal legyintett egy szikrázót, megfordult lábai oszlopán, és klaffogó papucsokkal megindult a révületben fetrengő platformon, szikrázó filmvetítések, vakító fényeffektusok között, és ment, ment be, be, be, be egy szupermarketbe. A szupermarket páncélajtajai azok erotikus sziszegéssel csókolóztak össze mögötte, de Vizi csak ment, ment, ment a polcok meg az árukészlet iránt, míg végül a legfelső polcon egy hatalmas nejlonpárnára lehanyatlott.
Miközben a pályaudvar fogyasztói eseményei zajlottak ilyeténképp, Ecsédi a bódévárosban arra ébredt, hogy, hát, hogy ájult arcára valami meleg pereg nedvesen. Tímea könnyei voltak azok.
- Bácsi, kérem! Bácsi, kérem! Valaki legyen az apa. Lehetne éppen maga.
- Nahát! - ült fel Ecsédi, és a karikákon, amiket ugye maga előtt látott, nemcsak Tímea szív alakú arca tűnt fel neki, hanem ott volt a, az aranyfogsorú kán (mellvértjén most már ENSZ felirattal), valamint Lawrence acélszürke lakatarca.
- Ön elájult, my friend - mondta az angol.
- Hol vagyok? - kérdezte Ecsédi tompán.
- Na, itt vagyunk a magyarországi piacon. I suppose felismert megint, Lawrence vagyok, akit izgalomba borult területek szakértőjének tartanak, feladatom szürkeállomány-mentés, válságkezelés, pacifikálás...
- Na és Vizi? - kérdezte Ecsédi. - Mintha Vizit láttam volna az imént!
- Nahát, az a Vizi! - ordított fel tatárul a kán. Ez aztán tudja, hogy mi kell a nyugatiaknak. Mer' mér' nem lehetek én itt az állomásparancsnok? Mitől lett itt ez a Vizi az, aki? Hogy mer különbözni? Ez nagyon félelmetes! Mer' jó, hogy rosszul megy nekem, de akkor menjen rosszul a szomszédomnak is. Oszt jó. Az megnyugtató volna, az a tudat, hogy a sorsunk egy. De ez a Vizi így, Vizi úgy, egy intésére Bahcsiszeráj szökőkutak, hurik, galambok, ha, hm, hm, hm, nyelvzsibbasztás. AMERIKA-bérenc! Pfujj! Oszt jó.
- Megértem a fájdalmát, barátom - ölelte át a kán törzsökös nyakát az angol -, de hát ön feltehetőleg rövidesen bankigazgató lesz.
- Barátaim - fordult a többiek felé -, most pedig bemegyünk így a pályaudvarra, így, ahogy vagyunk, az én égiszem alatt.
Azzal a középső és a hüvelykujjával csettintett egyet.
És ettől a csettintéstől meghasadtak a mérgezett egek. Az Aki El Van Felejtve trónusáról idenézett, ahol én most itt állok ezen a neobarokk színpadon, a színházban, az örök színházban, ahol, ahol én itt vagyok, és ti is vagytok, ahol én itt nézek, ti meg vissza rám. Banda!
Rekedten, zihálva leül, megtörli homlokát. Ül. Sorsába néz. Jó kutya. Mindenki jó kutya. Üljetek csak, üljetek. Tetvek!
Na és az Aki El Van Felejtve, ült, ült a rettenetes autógázoktól önmérgezett egekben, ült a feloldhatatlan ellentétek között, amiket a földre bocsátott. Ült. Hát hogyne ült volna Ő, hiszen mostanában régóta tétova. Lelkiismeret-furdalása van. Látja Ő már, csak azt ne higgyétek, hogy nem látja, hogy mindig mindenben ellentmond önmagának, és így ti, emberek, olykor tündöklőbbek vagytok mint Ő. Szenvedés által. A Nagy Hiú, a legnagyobb Hiú, amikor egyszer megmondtam neki, így a szemébe, hogy minden ellentmond a Teremtésben, de minden, láttátok volna akkor Őt, hogyan sápadott. Na és ezért kell nekem itt ülni. Itt kell nekem ülni a Földön, ezen a neobarokk színpadon, és naponta elmondani, hogy mi van! Mért ítélt arra, ha nem akarja, hogy mondjam? És ha nem akarja, mért ítélt erre? Figyelitek, mekkora nagy ravasz?
Szóval ült. Ült az autógázoktól önmérgezett egekben, ült a feloldhatatlan ellentétek között, amiket a Földre bocsátott. Körülötte az angyalok aranytrombitáikat szájukhoz emelték, és vártak, ismételten vártak a jelre, a felemelt mutatóujjra, hogy egyetlen fúvással porig romboljanak mindent. Régi móka volt ez. Régi móka volt ez. Már az angyalok is tudták még, hogy Ő mostanában nemigen fog inteni, hanem csak eszeveszett döfölődés, disznó rihonya visítozás, meg jugoszláviai csecsemő-legéppisztolyozás, meg a szokásos apróságok, azok fognak folyni tovább, mert az ítéletidő lágyul, egyre lágyul. (És az Én bűnöm még mindig nem elegendő!)
Szóval lágyult, lágyult az ítéletidő. Az Aki El Van Felejtve, maga is tudta, hogy el van felejtve, de hát ezért Ő nem haragszik, Isten őrizz, dehogy haragszik. Csak zárójel bezárva.
Aztán az angyalok (nem egyszerre, hanem össze-vissza) leengedték a szájukról a trombitáikat, és összenéztek, mert annak Aki El Van Felejtve, négy arca volt. Nézett erre, nézett arra, emerre meg amarra. De hát még mindig nem volt haragvó.
- Na jó, akkor nem haragszik - mondták az angyalok, és eldobták a trombitáikat, magára hagyták a Négyarcút, botokat fogtak meg köteleket, és elindultak mérni, botokkal meg kötelekkel. Mert ők, amikor ítéletszünet van, akkor mérni járnak, mérni, mérni, mert a mérték és az érték az működik, az működik. Miközben én itt állok ezen a neobarokk színpadon, és ti is itt vagytok, mérnek, egyre mérnek. Mert az angyalok egyre mérnek.
- De térjünk magunkhoz!
Lawrence, Lawrence még sosem tűnt ilyen izgatottnak.
- Térjünk magunkhoz! Én itt szívesen megtagadom a nyugati kultúrát, ha tud helyette bárki valami jobbat. A magam részéről kijön a belem a fogyasztástól, satöbbi, de hát a feladatom adott: önöket fölemelni, gyermekeket megvédeni, Seselj vajdától fölháborodni. Na, de hát hagyjuk! Hagyjuk! Hagyjuk! Tevére!
És Lawrence e csettintésétől tevére szálltak hőseink. Egy-egy arab Lawrence kíséretéből maga mögé lökte Tímeát, a kilencedik hónapos gyönyörű terhest. Lawrence maga mögé lökte Ecsédit, a híven emlékező kelet-európai értelmiségit, valaki pedig a tatár kánt, akiből rövidesen bankigazgató lesz. És ringott, ringott a tevekaraván, ringott, elhagyva az ócskapiacot. Körülöttük anyák nyújtották fel a csecsemőiket, hogy:
- Vigyétek magatokkal! Vigyétek magatokkal a másba!
Lawrence hátrasziszegett az él-tevéről, hogy:
- Csak most meg nem hatódni! Majd egyszer visszajövünk mindenkiért!
És a tevék lágy, arany homokhoz szokott patáikkal föllépdeltek a Nyugati pályaudvar bársonyszőnyeges lépcsőin. A harmadik tevéről Tímea levetette magát, hogy:
- Bácsi kérem, én gyerekem apjai miatt! - kiáltotta, és kartonruhás kis teste fejest ugrott a lent nyüzsgő szemétdombba. Burnuszokba, meg fejfedőkbe, kendőkbe, és ázsiai nagymamákba. Karok kaszáló erdeje közé. Magányosan óbégató, galíciai zsidó ószeresek közé. Ott a helye.
Ecsédi utána akart ugrani, mert valljuk be, magában szemérmes férfi módra beleszeretett, ő akart lenni az apa, mondjuk ki a szót, de Lawrence acélkarkötős, elarabosodott keze kinyúlt az indigókék
burnusz alól, megragadta, a szájához emelte, hogy hallhatóan, hogy:
- Csak most meg nem hatódni, majd egyszer visszajövünk mindenkiért! Hiszen bent a pályaudvaron esélyt adnak. Esélyt. Vagy önök nem akarják az esélyt?!
És a tevék fellépdeltek a Nyugati pályaudvar üvegcsarnokába, ahol az összes vágányon az összes szerelvény mély álomban volt továbbá, aludt mindenki elbűvölten a nyugati kultúrától.
Ecsédi is jól meg volt már ezután, ringva, nézte a tevéket, nézte az embereket, füttyöngetett, dudorászott, énekelgetett magában...
