Időpont
Idő telvén az Isten is sokat változik
Bereményi Géza: „Egy biztos, az élet folytatódik”
Budapest (ISB) – Tavaly ősz óta a Katona József Színházban állandóan műsoron van Bereményi Géza Nyugati pályaudvar című darabja. Az előadást, azaz a legújabb Cseh Tamás-estet kedden este a debreceniek is láthatták. A műről (és másról) a közelmúltban a szerzővel, Bereményi Gézával beszélgettem.
- Lassan húsz éve dolgoznak együtt Cseh Tamással. Hogyan jutottak el eddig a monodrámáig?
- Az egész úgy kezdődött, hogy Tamás szerzi a dallamot, én írom a szöveget és ő adja elő a dalokat. Egy idő múlva felmerült az az igény, hogy meg kellene mondani a dalok címét előadás közben, mert az is ad egy újabb értelmezési lehetőséget. Aztán ez tovább „fajult”, hogy kis címkék, mottók kerültek a dalok elé prózában. Később volt olyan műsor, amikor majdnem minden dal előtt volt szöveg. Időközben én a nézőtérről – hiszen általában elmegyek az előadásokra – arra lettem figyelmes: Tamásban most már olyan színészi eszközök alakultak ki, hogy elő tudna adni akár egy teljes monodrámát.
- Így született meg tehát a Nyugati pályaudvar is... Amiben persze nyolc-kilenc új dal is elhangzik.
- A Nyugati pályaudvart 1992 nyarán kezdtük el írni, jószerivel úgy, hogy lehunyt szemmel Tamásnak diktáltam a szöveget. Akkoriban én nagyon sok apokrif iratot olvastam. A Bibliából kimaradt apokrif iratok között több olyan is van, amelyben a próféta személyesen találkozik Istennel. Kezembe került Jungnak az írása a Jób könyvéről és nagyon megdöbbentett. Rájöttem, hogy az emberiség kollektív istenképe mennyire változik, és ezen belül Isten is mennyit változik az idők múltával. Arra a bátor gondolatra jutottam, hogy mi lenne, ha egy újabb apokrif-írást adnék át a közönségnek.
- Mai témával?
- Az igazi kiindulási pont az volt, hogy nagyon hiányzik manapság az embereknek egy általános kép arról a helyzetről, amiben élünk. Miközben kicsinyes politikai küzdelemben, marakodásban, napi gondok közepette telik az élet, az emberek arra áhítoznak, hogy valami általánosban helyezhessék el saját sorsukat. Eszembe jutottak olyan templomi festmények, olyan barokkos képek, ahol legfelül van Isten, s alatta tagozódva a barokk világ.
- Huszadik századi barokk?
- Magyarországon a közgondolkodásnak még ma is nagyon sok köze van a barokkhoz. Nekem is, aki ilyen oltárképek között nevelkedtem, ilyen világképem van. És akkor hirtelen egy templomi festményt láttam magam előtt a barokk hierarchiájával. A legfelül trónoló Isten alatt a mi életünket, a mi Budapestünket. Ebből az általános képből indul ki a mi műsorunk. Így adódtak a korszak jellegzetes figurái, de inkább szimbolikus alakokat gyűjtöttem egybe. A darab félig-meddig a valóságból táplálkozik, félig-meddig szellemi termék.
- Úgy kezdődik, hogy Ecsédi (őt már a korábbi dalokból jól ismerjük) 40 éves álomból ébred. S később a Nyugati pályaudvaron mintha már megint aludna... Jól értsük-e: Nyugat felé, a fogyasztói társadalom felé igyekezve megint álomba szenderülünk?
- A legnagyobb veszély, hogy megint átalusszuk a saját korszakunkat, sok mindenről megint lemaradunk. Magyarországgal ez máris megtörtént, és egy átlagpolgár fel sem tudja mérni, mennyi mindent pocsékoltunk el, mennyi lehetőség haladt már el mellettünk! Miközben egész másról beszélünk.
- Az előadásban mégis valami nagy tett van készülőben...
- Igen, egy Tímea nevű lány megszüli gyermekét. Egy gyermek, egy szülés – már közhelyszinten is a jövőt sejteti. Mert egy biztos: a mostani kelet-európai helyzet meg fog változni. Hogy nem marad így semmi, az nem egy merész következtetés. A gyermekből lesz valami, akár egy korcs, akár más, de egy biztos, az élet folytatódik.
Dombrovszky Ádám
(Hajdú-Bihari Napló, 1993. május 6.)