Krónika 1956-ból

KRÓNIKA 1956-BÓL

RÉSZLETEK ZIMÁNDI PIUS NAPLÓJÁBÓL

November 3. szombat
Már-már békére hajló est.
Ma egyes helyeken megindult az autóbusz-forgalom.
A munkát egyre több helyen veszik fel.
Hétfőre pedig már mindenütt megkez­dik.

November 4. vasárnap
A szovjet megtámadott bennünket.
Öt órakor ágyúzásra ébredtem.
Buda körül lőttek, öt óra tizenkét perckor, mikor már harmadszor énekelték el a rádióban a Szózatot, a harmadikat félbeszakítva megszólalt Nagy Imre személyesen, és bejelentette „a világnak és a magyar népnek”, hogy ma hajnalban a szovjet csapatok támadást indítottak fővárosunk ellen azzal a nyilvánvaló szándékkal, hogy megdöntsék a törvényes magyar demokratikus kormányt. Csapataink harcban állnak. A kormány a helyén van. — Ezt a szöveget később is többször bemondták, idegen nyelveken is. Utána Himnusz, Szózat.
A háromnegyed hatos BBC adás még nem tudott róla, csak közvetítés közben olvasták be. Ismertették a Biztonsági Tanács ülését, azon a szovjet kiküldött azt állította, hogy tárgyalások folynak. Nem történt döntés. Később hallottam, hogy az oroszok a hozzájuk tárgyalni ment Maléter Pált nem engedték vissza. Letar­tóztatták.
Fél hétkor le akarok menni a dombról a Margit körúti templomba. Az ajtó persze még zárva. A házfelügyelőék nem ajánlják a lemenetelt. Maradok. Két asszony jön le közben az emeletről a lépcsőházba, ijedtükben társaságot keresnek és érdeklődnek, hogy az óvóhelyre lehet-e már leszállítani holmit. Később a szomszédból jön egy férfi át, ő azt reméli, hogy Nyugat-Németország megindul. A világháborúban reménykedik, vagy külföldi segítségben.
7 óra 14 perctől kezdve többször beolvassák a következő felhívást magyarul és oroszul: a magyar kormány felkéri a szovjet hadsereg tisztjeit és katonáit, hogy ne lőjenek, kerüljük el a vérontást, az oroszok barátaink, és azok is maradnak.
Fél nyolckor repülőgépzúgás. Az ágyúzás erősödik és közeledik, már meg-megremeg az ablaktábla. Közeli géppisztolylövést is hallok már.
Majd beolvassák, hogy az Egyesült Államok kérésére magyar idő szerint 7 óra 45 percre összehívják a Biztonsági Tanácsot a magyar ügyben. Az éppen folyó rendkívüli közgyűlésen is felszólaltak ügyünkben.
8 óra: a Magyar Irók Szövetségének felhívása a világ szellemi embereihez és vezetőihez: az idő rövid, a tényeket tudjátok, „segítsetek, segítsetek, segítsetek!” Megismételték angol, francia, német és orosz nyelven.

Negyed kilenc után elhallgat a magyar rádió. A lövések egyre közelebbiek.
8 óra 40 perc. Újra ágyúznak. A nap kisütött. A hőmérséklet egy fok volt reggel.
9 óra 5 perc. Repülőgépzúgás, bombázás nélkül.
9 óra 20 perc. A rádió hallgat. Fölöttünk alacsonyan és ijesztő zuhanásszerűen elszáguld egy gép. Féltem, hogy bombázni fog.
Hírforrásaim: ismerő­sök telefonálásai a város különböző részéből és egy lakó, akinek sikerült valami magyar adóállomást fognia, végül a szomszéd házból egy rendőr, akit kb. egy órával ezelőtt orosz katonák küldtek vissza, amikor a Margit hídon át akart menni Pestre.

Mindezek szerint: Pesten már bent vannak, a hidak már le vannak zárva. A Kosztolányi téren orosz katonák vannak, a Naphegy téren a katonai épületet szétlőtték, ötven katona menekült meg onnan, magyar katona, házakba mentek, civilbe öltözködnek, és mesélik, hogy éjfélkor azt a rendelkezést kapták, hogy legfeljebb öt golyót tartsanak maguknál, többre nincs szükség, úgyhogy kiszed­ték a töltéseket, nem volt lőszerük. Árulás történhetett. Viszont a magyar katonák eszerint nem óhajtanak tovább küzdeni, a fiataloktól pedig már elvették a fegy­vert napokkal ezelőtt. Nincs, ki harcoljon, és felmerül a nagy kérdés, van-e értelme a további harcnak ilyen hatalmas túlerővel szemben. És hogy fog felelni minderre a lakosság? A nép? Sztrájkokkal? Vagy némán hajtja fejét továbbra is az igába, ahogyan ezt az elmúlt tíz évben tette? De akkor miért volt ez a nagy véráldozat, ez a gyönyörű hősiesség? - Dallos Sándor cikkében olvasom épp ma reggel az Irodalmi Újságban: „Vigyáz­zunk, mi a bukott vagy a fél forradalmak népe voltunk” - Voltunk? Vagyunk!

Az Irodalmi Újság november 2-i keltezésű. Vezető helyén Petőfi verse: „Ismét magyar lett a magyar... Bilincsét összetörte”. - Valamikor magyar iskolai tankönyvekben lesznek benne ennek a számnak a cikkei, versei. Prózát írt bele Németh László, Déry Tibor, Füst Milán, Szabó Lőrinc, Tamási Aron és mások, versei közt ott a rövid idő alatt híressé vált Piros vér a pesti utcán Tamási Lajostól és Illyés Gyula remeke, az 1950-es keltezésű Egy mondat a zsarnokságról. Benjámin László költeményének utolsó sorai:
Mi lesz velünk? Már csak a sírban a szabadulás?
Nincs felelet.
Csak a vér van, csak a gyász.
Délután 3 óra. Az óvópincében voltam, mert 12 óra után olyan erőssé vált az ágyúzás, és olyan közelivé, hogy a ház körül süvítettek a golyók. Többen lemen­tünk. Csak a pénzemet vágtam zsebre, annyira apatikus lettem, miután ismét sírógörcsöt kaptam, amikor Lacinak kezdtem mesélni a dunapenteleiek ellenál­lását. Valamelyik rádióban hallottam. Idegesség-e vagy mi, de valahányszor a vérontásra, a hősi halottakra gondolok, sírni kezdek, öregség? Na de ez lényeg­telen. Sikerült fognom a déli 12 órás híreket a Szabad Európában. E szerint a helyzet áttekinthetetlen. Az oroszok éjszaka lopakodtak be. Pesten utcai harcok, Győrben is. Vidéken a katonaság mindenütt harcolt a Szovjet ellen.
Szombathelyet elfoglalták az oroszok, Celldömölknél a magyarok megverték őket, Fehérvár és Győr közelében nagy ütközet stb. A helyeket nem tudtam mind megjegyezni. Az látszik bizonyosnak, hogy vidéken is folynak a harcok. A Szabad Európa rádió szerint a Magyar Távirati Iroda utolsó üzenete Nyugat számára ez volt: „El kell távoznunk helyünkről. Isten veletek, barátaink. Isten óvja lelkeinket!"
- Dunapentele rádióállomása reggel 8 óra után jelentette, hogy Pécsett, Székesfehérvárott, Dunaföldváron áll a harc. „Harc a betolakodottak ellen mindenütt áll. Magyarok, álljatok ellent egy emberként! Dunapentele helyőrsége utolsó emberig kitart, halál a szovjet elnyomókra!” –
Azt hiszem, ebben már nem egységes a közvélemény. A magam részéről én sem tartom értelmesnek ilyen hatalmas túlerővel szemben felvenni a harcot, mert az biztos öngyilkosság. Tömérdek emberéletbe kerülne, és sok-sok érték menne tönkre.
Valójában nem tudunk semmit. Innen a Rózsadombról a Déli pályaudvar és a Móricz Zsigmond körtér irányában láttak tüzet, és azt, hogy a Vérmezőről egy üteg lőtt a Szabadság-hegy felé.

Közben a rádióból megtudtuk, hogy Kádár János új kormányt alakított. Valamelyik vidéki rádiót foglalták el Kádárék. Személyesen ismertette programját. Tulajdonképpen a Nagy Imre programja ez: átkos Gerő-Rákosi klikk, beszolgáltatás eltörlése, kisipar, kiskereskedelem, parasztoknak szabad szövetkezése, a Varsói Szerződés felmondása (!)‚ az orosz csapatok kivonulása, függetlenség, szuverenitás, egymás belügyeibe való be nem avatkozás. Az ember nem tudja e tragikus órában, nevessen-e vagy bosszankodjék ezen a cinikus és a való tényeknek ellentmondó programon. A programban be nem avatkozás, és a valóságban a szovjet csapatok beavatkozása, a programban szuverenitás, függetlenség, és a valóságban az országnak idegen katonai túlerővel való leigázása. Továbbá, ha - a szabad választáson kívül - ugyanaz a programja, mint Nagy Imrének, akkor miért kellett Nagy Imrét ilyen brutálisan elkergetni, ennyi vért ontani, ennyit rombolni? Vagy félnek a szabad választástól? Difficile est satiram non scribere. Kilátszik a lóláb: Kádár és társai (Münnich, Kossa, Apró) quislingek, bábok, a lényeg ez: az oroszok nem akarják feladni hazánkat és az itteni kommunista rendszert, és Kádárék statisztálnak ehhez.

Az esti angol rádió mondja, hogy 24 hadosztállyal rohantak le bennünket az oroszok, ötezer magyar menekült át ma Bécsbe, és sok civil és katona Jugoszláviába.
Elfáradtam, és nagyon szomorú vagyok. Nem kívánom a külföldi beavatko­zást, mert nem akarom, hogy második Korea legyünk.
A forradalom elveszett, az ENSZ-ben nem bízom semmit.
Nyugat nem ér rá velünk foglalkozni. Az angol-franciáknak ott van Szuez és Egyiptom, Amerikában pedig holnapután lesz az elnökválasztás.

A földön vetettem magamnak ágyat a szobám legvédettebb sarkában, Isten segítségével talán jól fogom itt tölteni az éjszakát.

(EMLÉKEIM ZIMÁNDI PIUSRÓL
Zillich Istvánnak született Bezdánban, 1909-ben; sváb származásá­nak jeleit őrizte kicsit vöröses haja, a homlokán sorakozó szeplők és példás szorgalma. Gödöllőn lépett a premontrei rendbe - remekül állt neki a hófehér rendi ruha a kék cingulussal -, a Pázmány Péter Tudományegyetemen végezte tanulmányait, Irodalomtörténésznek készült és teljes jogú tagja volt annak a társaságnak, amely az Ezüstkor című folyóirat körül verődött össze. Apám /Rónay György/ megtudta valahon­nan, hogy a szerzeteseket összegyűjtik - akkor az a hír járta, hogy Oroszországba viszik majd őket -, kézen fogott és elmentünk érte. „Most összepakolod, ami a legfontosabb, s velünk jössz!” - mondta ellentmondást nem tűrő hangsúllyal, s Zimándi riadtan összepakolt. Ekkortól lett Zimándi István. A személy­zeti szobát rendezte be neki anyám, addig az én otthonom volt, attól kezdve ő ült ott hatalmas íróasztalánál és írta-írta a Péterfy-könyvet, vagy példamondato­kat gyűjtött a készülő Nagyszótár számára.A Nyelvtudományi Intézet bátor munkatársai karolták fel, s ő hálából hangyaszorgalommal végezte munkáját, amely nem volt éppen fölemelő, de alkalmat adott neki arra, hogy kiváló magyar írók könyveit olvassa.
Meg volt győződve arról, hogy senki sem ismeri közvetlen környezetében hivatását, amelyhez a nehéz években is hű maradt. Mindenki tudta. De senki nem jelentette föl, mert – szerették. Legendás alakja lett a Rózsadombnak, meg-megállt, beszélgetett, információkat gyűjtött, s azokat - ugyancsak gyorsírással - napról napra följegyezte. Részben ezekből a napi értesülésekből, hírekből született naplója, amely ennek az időszaknak hiteles dokumentuma. Részben pedig azokból a beszélgetésekből, gyakran hatalmas vitákból, amelyeket apám­mal folytatott szinte minden este.
Fel-feltűnt körükben degeszre tömött aktatáskájával, komoly, figyelmes arcával, kedves mosolyával, amely gyermekségem éveit éppúgy felderítette, mint a későbbieket, amikor együtt ballagtunk le a Rózsadombról, ő a Nyelvtudományi Intézetbe - előbb azonban kis kitérőt tett a Pozsonyi úti kápolnába, ahol miséjét mondta -, én a piaristákhoz.
Ez azonban jóval később történt. A háború idején még premontrei volt, s ekkor kezdett Péterfy Jenővel foglalkozni. A magyar esszé nagymestere lett élete szerelme. Felkutatta minden élő leszármazottját, ismerősét, megszállott szorgalommal gyűjtötte megmaradt tárgyait - Péterfy csontgombos sétabotjára még emlékszem -, s olyan mennyiségű jegyzetet halmozott össze róla, rendszerint gyorsírással, amennyiből akár egy magyar irodalomtörténetet is megír-hatott volna. Legendás tanár volt.

Rónay László)