Időpont
Film Színház Muzsika, 1986. május 31.
Mélyrepülés
Egy ember, aki esetleg mindenre képes? Gondoljunk csak bele… Széles e hazában ennél bizonyosabban vesztésre ítélt hőst nem szemelhetett volna ki Cseh Tamás és Csengey Dénes első közös műsoruk áldozatának. Persze a vesztes szerepköre általában nem választás kérdése. Európa közepe táján e megbízatás örökletes: vállalható vagy megtagadható, de tény, hogy évszázados dózisban is túlélhető. Az emberiség óráról órára újabb katasztrófákba sodorja magát, mi pedig nem győzzük gyakorolni a talpraállás művészetét, mert többnyire épp akkor derül ki, hogy ismét padlóra kerültünk, amikor az első lépést próbálnánk megtenni. A történelem megkövesítette bennünk a nekirugaszkodás szokását; amióta vagyunk, kapaszkodunk, amíg kapaszkodunk, vagyunk.
Jó érzés tudni és tudatni, hogy ez a hitegetés nélküli, megrögzött hit Cseh Tamás egyik korábbi helyzetjelentésében sem hatott olyan jelenidejűnek, mint a Mélyrepülésben. Úgy látszik, hogy számára (is) vége a pótlétezés idejének, bár a másfél órás összeállítás egyelőre inkább előkészíti a „leszámolást”. Szeretnénk hinni, hogy lehetséges a folytatás, hogy rajta, Csengeyn és rajtunk múlik, milyenek lesznek a következő dalok.
Gondolati végpontját tekintve a Mélyrepülés a krízis újabb, lényegesen célzatosabb megjelenítése. A mozdulás szándéka a Frontátvonulás epilógusában is ott feszült, ebből az ígéretből azonban csak néhány fekete jóslat maradt. Csengey Dénes dalszövegei (és a kerettörténet) nem ígérnek és nem jósolnak többet a valóságnál: a tisztáz(hat)atlan kérdések, a felold(hat)atlan ellentmondások összegzését kényszerű, ám lakható világként állítják elénk. A kiút lehetősége épp a helyzet kényszerűségéből, a megfutamodás erkölcsi lehetetlenségéből következik.
A szemhéjak mindazonáltal még jó darabig nem pattanhatnak fel, a képzeletbeli lovascsapatok tovább kell várakozzanak az agyakban. „Aki most mozdul, eltéveszti, aki most pihen, elszalasztja” – ebben a patthelyzetben a bevárás programmá, a cselekvés tagadása akcióvá érik. A régi, jól ismert szereplők (jelképek) megőrzik korábbi státusukat, az új hős (Novák Béla) jelleme a tőlük való elszakadás folyamatában tisztul le. Désiré, Arthur Rimbaud, Lee van Cleef vagy Vízi Miklós nélkül Novák alakja sosem születhetett volna meg, mégis csak nélkülük maradhat „életben”, s lehet talán több is annál, amit elődei sorsából okulva engedélyez magának: „Nem vagyok követendő példa, csak a maga sorsát uraló ember”. El lehet gondolkozni rajta, mennyit ér, ha egyikünk-másikunk elmondhatja magáról: „csak hallgatok, csak szabad vagyok”. Valóban nem tud(hat)juk annak a dalnak a szövegét, amely a Mélyrepülés utolsó mondata szerint a szabadságot próbálja érzékeltetni? E pontokon mintha elgörbülne a librettó logikája. Cseh Tamás régen tapasztalt intenzitású előadása is egészen mást sejtet. Szikárabb, megfontoltabb tónusa mögött az újrakezdés szinte életformává sűrűsödött reménye érződött. Csengey a sor, hogy többet is megírjon arról a reggelről, amelyen „éneklő szél lesz”.
J. Király István
fotó: Sipos Géza