Időpont
„Utazók” a Nyugati pályaudvaron
Cseh Tamás: Féltem a dalokat
Kesernyés, szomorú énekhangja, egyszerű akkordokkal kísért verselése korosztályokat borzongat és kényszerít őszinte gondolatokra. Az átélt látomásokat és dalokat olyan ügyesen lopja a szívekbe, hogy nagyon nehéz nem szeretni. De nemcsak lemezei árulkodnak mély emberségről. Cseh Tamás valóban az, akit várunk: egy értünk elégedetlen ember… Fehérvári fellépése előtt beszélgettünk.
- Úgy tudom, betegség miatt mondtad le korábbi, fehérvári bemutatód. Most már jól érzed magad?
- Az influenza, sajnos, engem is megfertőzött. A Katona József Színházban és a székesfehérvári Pelikán teremben maradt el fellépésem emiatt. A két gyerek sajnos még beteg, de én már szerencsére jól vagyok, és örömmel készülődöm Fehérvárra.
- Azt nem kell megkérdeznem, hogy miért „költöztél” át a Keleti pályaudvarról a Nyugati pályaudvarra. Arra viszont kíváncsi vagyok: mit talál ott az „utazó”? Miről énekel, mesél Cseh Tamás?
- Hát igen, a mai Magyarország. Mit is lehet erre válaszolni? Pedig tudnom kéne, nem te vagy az első, aki ezt megkérdezi. Ami a Nyugati pályaudvaron történik, az egy vízió, csakúgy, mint a Frontátvonulás. Mindez nem véletlen hasonlóság. Bereményi Gézával készítettem, éltem át ezt a mostani látomást is. A színpadon derül majd ki, hogy milyen sikerrel.
- Most már többet beszélsz, de kevesebbet énekelsz, és kevesebbet használod a gitárodat is. Ez csak engem zavar?
- Igazad van, valójában én mindig is énekes voltam, és az is maradok. Mindez csak egy kitérő, amely szinte alig volt szándékos. Egyszerűen így jött. Úgy éreztük Gézával, hogy ezt most így kell megcsinálni. Ezután majd ismét többet énekelek és gitározok, olyan leszek egészen, mint voltam. Akik szeretik ezt a műfajt, és talán egy kicsit szeretnek engem, bizonyára megbocsátják, és kedvezően fogadják ezt a kis „kalandozást”.
- Az elmúlt, „áténekelt” időszakban az ellenzéki értelmiség kedvence, egyik szószólója voltál. Most milyen szerepre jogosítod magad?
- Nagyon távol tartom magam a napi politikától. A kezdeti lelkesedés persze engem is magával ragadott, de rá kellett jönnöm, hogy csúnya dolgok történtek és történnek. Nem vagyok hajlandó beleártani magam ebbe a birkózásba. Féltem a dalokat.
- Esetleg az zavar, hogy korábban egy irányba vágott a fejsze, ma viszont már roppant észnél kell lenni minden állásfoglalásnál?
- Azért döntöttünk így, hogy megóvjuk a dalok tisztességét. Elhátráltunk a napi politikai „hadszíntérről”, ahol ma bajos lenne befeküdni valamelyik lövészárokba. Erre nem leszünk hajlandók, annak ellenére, hogy néha nagyon nehéz belenyugodni a történésekbe. Ma ez a helyes döntés, így látjuk ezt mindketten.
- Korábbi dalaid néhány szereplője, Sólyom és Sas elvtárs ma is komoly pozícióban van. Nem dühít ez téged?
- De igenis dühít. Én nem tudok ez ellen sokat tenni, mint ahogyan te sem. A dolgok így alakultak, és én csak a dalok fegyverével harcolhatok, úgy, mint régen. A Sólymoknak én nem tudok ajtót mutatni.
- Mennyire unod azokat a dolgokat, amelyek veled történtek eddig, és mennyire vagy kíváncsi arra, ami történhet még? Elégedett ember vagy?
- Nem vagyok szerencsés ember, hiszen örökké elégedetlen voltam, vagyok és leszek. Sajnálom, én egyszerűen ilyen alkat vagyok. Most már így öregszem meg.
- Meddig maradsz színpadon?
- Nyomban abbahagyom, ha kiderül, hogy nem csinálom jól. Egyébként sokat gondolkodom, és dilemmázok Bereményivel azon, hogy mikor kellene abbahagyni. Egyelőre folytatjuk.
- Mit vársz a fehérvári fellépésedtől, mit vársz a közönségtől?
- Szeretem ezt a várost, és nem azért beszélek így, hogy udvarias legyek. Sok személyes élményem köt az utcákhoz, a házakhoz. A Petőfi iskolában voltam fél évig gyakorló tanár. Fehérváron tanultam meg lovagolni. Akad olyan város az országban, ahová félve megyek, de Fehérvár nincs közöttük. Nem érzem idegennek magam, nem érzem idegennek a közönséget sem.
- Egyik munkatársam lelkemre kötötte, hogy utaljak egyik dalodra: a tavaszról, a félig levetkőzött lányokról, a férfiak szenvedéseiről szól. Rólad is szól?
Ez riporteri kérdés? Na, mindegy… Imádom a nőket. Nekünk férfiaknak csinálják a „műsort”, csinálnak mindent – erről szól a dal is. Tudják, hogy megbolondítanak ezzel. És engem valóban meg lehet bolondítani…
Tihanyi Tamás
Fotó: Pati-Nagy Bence
(Fehérvári Hét, 1993. február 25.)