A magyarok mindig, mindig győznek,
bár nekik sokszor már mérget főztek.
Gyomruk olyan lett a történelemtől,
hogy elemészt mindent, ami belédől.
Hát például itt van az orosz példa,
itatták a magyart, de az bírta.
Nyelte a mákonyt csuda módra,
végül kifordult az orosz gyomra.
A magyarok így hát megint győztek,
viszi a vonat a méregkeverőket.
S zúgó gyomorral, de kirántott karddal
szerteszórt hajjal ott áll a magyar faj.
Mivel még élnek a magyarok, szépek,
az egész világgal jól kikefélnek.
Még ilyen népet, még egy ilyen népet,
nahát ilyen népet, még egy ilyen népet.
Rokonja nincsen, magában van,
ázsiai nyílhegy nyugat oldalában,
és mégis megvan, nyelvén beszélek,
a magyarok olyan, de olyan szépek.
Hogy a Szűzanya fönn az égben
nem lehet oly szép, mint az én népem.
A magyarok, kérem, majd elszállnak,
ez csudája kérem az egész világnak.
Még nekem is furcsa az anyanyelvem,
még mindig megvan, bár százszor lenyeltem,
magyarul szólok, magyarul beszélek.
Mi ez az álom? Mi ez az ének?
Mi ez az ének? Hogyhogy beszélek?
Kedvesek volnánk Isten szívének?
Figyeljék a számat, a magyar igéket!
El vagyok ájulva, hogy-hogy én még élek?
A magyarok mindig, de mindig győznek,
oroszok mennek, törökök jönnek.
Kivonul német, elmegy az osztrák,
Szűzanya képét lábbal tapossák.
De hát kimennek, nem hat a méreg,
amit kifőztek a nagyokos népek,
mert mégis megvan, nyelvén beszélek.
Hát magyar nyelven szólhat az ének?