Hanák Gábor
A szűrt és szűk levegő ideje – Cseh Tamás a determinánsok vonzáskörében
(A Magyar Művészeti Akadémia Művészetelméleti és Módszertani Kutatóintézet Az utolsó garabonciások - Műhelytalálkozó az 1960-2010 közötti időszak jellegzetes alternatív alakjairól 2021. május 3-án tartott konferencián elhangzott előadás alapján)
Külön köszönet a Cseh Tamás Archívum minden munkatársának segítségéért, a jogtulajdonosok támogatásáért.
A majdnem elfeledett nagy magyar esszéista, filmesztéta, kritikus B. Nagy László nyomán determinánsoknak nevezhetők azok a történelmi adottságok, amelyek különösen jól követhetően hatottak életben, alkotásban – és maradandó nyomot hagytak. Az életvonal jellegű, kronologikus, mondhatni az életmű horizontális megközelítésének fontosságát elfogadva, ez alkalommal azonban a hosszan ható determinánsokat, a dalnok pályafutására meghatározó tényezők közül néhányat kísérlek meg számba venni. Vertikális feltárásnak is nevezhetnénk, - ha tanulmányt írnék. Nem titkolva, hogy erős élmény 1971 nyarától 2009 nyaráig személyes viszonyban lenni Cseh Tamással – meg a fájó hiánnyal, hogy sokszor, sok évre szem elől vesztettük egymást. Talán e tény menti az írás szabálytalanságát, hiszen szándék szerint sem tekinthető tudományos munkának, inkább memoár-szemlélődés a múlt mélysége, a szereplő személyek és a töredékesen fennmaradt dokumentumok fölött.
Akik a század második felében nőttek fel, - a diktatúrák különböző árnyalataiban, a hatalmak szabdalta Középeurópában kellett élniük és alkotniuk - helyzetük ezáltal már önmagában volt determináns. A térség történelemi meghatározottsága, a durva restrikciós akciókon túl is finom szövedéket sző az alkotások köré. A szűrt és szűk levegő ideje az ötvenes évek. Az ötvenes évek szűk levegője persze nem a szerzőktől származó kifejezés, az utolsó évtizedek idézetmondóinak dokumentálhatóan romlik a szövegtudása, pontosabban az eredeti szöveg már nem jelent értelmezhetőt számukra, míg a helyhatározóként vett szűk levegő átvitt jelentését az 50-es évekre hatásosnak gondolják. Az irodalmi újságtól a szerzőket kedvelő miniszterig így emlegetik. A népdallá váló műdal közösség általi alakításának vagyunk talán tanúi, de a szűk levegőjű ötvenes évek lapos hasonlata távol esik a szerzők eredeti szándékától, világhelyzetet is felidéző pontos fogalmazástól.
Egy 1971-ben született dalban hangzik el „…az ötvenes évek szűrt levegője, tudod a légkör, miért...”, melynek eredeti címe: Dal nővéremnek. Az idézett szöveg születésének kontextusáról érdemes felidézni az 1974-ben készült első koncertfilmjük bevezetőjéhez, - az Elek Judit rendezte Az első fényképhez írt műsorismertető sorait, melyet Bereményi Géza és Cseh Tamás együtt fogalmazott. Amikor mi gyerekek voltunk, - az ötvenes években – a rádiók, a megafonok és az emberek valósággal ontották a különféle énekeket. Nóta, népdal, operett, tömegdal, sláger hangzottak el mindenütt, „a kerthez tartozott a rózsa”, „elcsitult a város, a békés Jereván”, volt, aki „életében hajlongott sokat”, volt, aki „gyűlölte a vadvirágos réteket”, egyesek azt dúdolták, hogy „zakatol már a sok kerék, a sok gyerek nevet”, mások, hogy „csupa könny a szobám”, megint mások, hogy „sapkámat vidáman meglengetem.” A dalok később megmaradtak, vagy változtak, de mindig nagy erővel idézték fel azt az időszakot, amikor szívből kedvelték őket. E felidéző képességük segítségével szeretnénk bemutatni, hogy a korszakok, életeink, milyen sokféle hangulatot, maradványt cipelnek magukkal, és – ha sikerül - azt is, hogy ez mind egyik része a történelmünknek „Az első fénykép” című műsor ennek ellenére saját szerzeményű dalokból áll, csak egy-két zenei és szövegidézet utal a régi kedvencekre – eredetükre. Jogos a kérdés: ha a hajdani „slágerek” környezetét, emléküket akarjuk felidézni, miért nem azok a régi dalok maguk hangzanak majd el? A válasz: mert ezek a dalok olyan mélyen belénk ivódtak, hogy arról a harminc évről, amit megéltünk, másképp nem is lehet énekelni. És arról sem, hogy kik vagyunk ma.
A Műegyetem nagy előadójának dobogóján az Ad Libitum, vagyis Novák János, Kecskeméti Gábor és Márta István, együtt Cseh Tamással. A felvételek mindkét napján a terem zsúfolt elsősorban egyetemistákkal. Elhangzik a tárgyalt szöveget tartalmazó szám, a Dal nővéremnek:
„És arra a képre emlékszel, /drága, hol kalapba' látjuk apát, /bajuszos száján a szokott mosollyal/és keze mélyen a kabát/zsebébe süllyed, és három régi barát/valami tréfás pózban mutatja magát. /Hullámot nyomva anya hajába, /zsorzsettjén még ott kísért/az ötvenes évek szűrt levegője,/tudod a légkör, miért.../Apa egy este karjára vette Irént,/s elhagyott minket, nem fontos ma már, kiért./ Szomszédunk lánya egy délután/megállt a házunk udvarán,/hatéves volt, én négy talán,/nadrágját lehúzva hasán/valamit mutatott magán.../És kérdezem tőled, emlékszel, drága,/mikor a kórház előtt,/hol Lizánál voltunk látogatóba',/ s kaptunk egy jó kis esőt./ S én fejembe nyomva apa kalapját, megyek/egy telken átvágva a megálló felé veled./”
A koncerten Cseh Tamás bemondja a műsorszámok címét, harmadik a Dal nővéremnek. (A szerzők is fontos műnek tartották, ez a dal a forrása – a majd évek múlva megjelenő - első lemezük címének, a Levél nővéremnek. Fel is veszik a lemezre, miután azonban a lemez címéül saját maguktól kölcsönvették a cím lényegét, átírták a dal címét, ekkortól Apa kalapja lesz a tartalomhoz csak formálisan kapcsolódóan. Elek Judit rendezői ötletét finom mozdulattal valósítja meg Cseh Tamás a Műegyetemen, fejébe csap egy odakészített kalapot, ahogy azt egy színpadra dobott kalappal Kolozsváron is megteszi - sok év múlva is. Bereményi Géza 1990-ben, amikor a Filmkultúra folyóiratban először publikál az 1971-1989 között készült dalszövegekből válogatást, köztük a Dal nővéremnek-et is, eredeti címmel pontosan. A köznyelvben mégis marad a lemezre kényszerűségből átírt - Apa kalapja. Magam Bereményi Géza címhasználatát követem.)
A szerzők egy-egy pontos jellemző mozzanattal adják tudtunkra, hogy ismerik pontosan a múltat: Hullámot nyomva anya hajába, mely sor felidézi a régi hajsütővasat, amellyel a hajat formálták egykoron, -- zsorzsettjén még ott kísért, /az ötvenes évek szűrt levegője, tudod a légkör, miért..., finom, erős anyag a zsorzsett, melyet a régiek sok évtizedekig hordtak, még a háború előttit is... A címben idézett jelenséget, - tudod a légkör, miért - ha az eredeti szándékhoz híven akarjuk értelmezni, akkor a teljes gondolat hátterét is szemügyre kell vennünk.
Miközben a Nyugat a megnyert második világháború után Churchill fultoni beszédével leeresztette a vasfüggönyt és mögé zárta a szovjetek által felszabadított népeket: ...két történelmi jelentőségű cselekmény zajlott le Magyarországon: Az egyik a hazaárulás volt, másik a szabadságharc.... Sokan voltak, akik azt hitték, szabadságharcban segédkeznek, s későn értették meg, hogy hazaáruláshoz nyújtottak segédkezet. A háború utáni évekről beszél Márai Sándor, amit szinte máig a koalíciós évek demokráciájának kellett nevezni. Márai saját szerepét nem tagadva: a koalíciós szerepjátékot tömör egyszerűséggel hazaárulásnak nevezi: ...a magyarság nagy tömegei a vasfüggöny mögött éppen úgy a számkivetettség állapotában élnek, mint azok, akik vándorbotot vettek a kezükbe... Mindkettő nehéz sors. Titkos utakon, mintegy jelbeszéddel tudunk csak egymáshoz igazat szólni – külföldről haza éppen úgy, mint a hazaiak egymás között. Márai Sándor pontos esszéjében (Aki látja hazáját - Egy számkivetett magyar író vallomása) nemcsak a térség helyzetéhez ad kulcsot, de a dalok titkának megfejtéséhez is.
A gyerekkorban zsigerig hatolt tapasztalás, a szülői intelem mindennapos, soha, sehol, senkinek. Majd a század végéig mi magunk is „jelbeszéddel tudunk csak egymáshoz igazat szólni”. És amikor a történelemről énekel Cseh Tamás, mindvégig, „a legvégéig, a végnek végéig” (Filmdal 1971) minden hangsúly, minden akkord önmagán túl valami mást is jelent, és ennek megfejtése sok áttétellel, ha szimbolikusan is: a szabadságszerető ember vallomása.
A Vasfüggöny – keletről nézvést - a teljes fizikai határzár az 1940-es évek végére a helyén van. Ugyanekkor gyors előkészületeket indítanak az amerikaiak a szovjetizált hatalom, táboron belüli hírmonopóliumának megtörésére. Előbb csak ideiglenes helyekről, de már 1949-ben megkezdi adását az igazi Szabad Európa Rádió magyar adása, később pedig már a müncheni Englischer Gartenben működött, 1993-as megszűnéséig. Az első időkben a „Szabad Magyarország hangját” a hírekért, a kommentárokért, meg elsősorban az üzenetekért hallgattuk, pontosabban hallgatták szüleink - nagy titokban. Az adások vételét az országban szerteszét telepített zavaró állomások nehezítették éjjel-nappal. A hatvanas-hetvenes években is az az ötvenes évek zavart, szűrt levegője volt még a légkörben, amikor már pedig Cseke László Teenager Party zenei műsorát keresték a fiatalok világvevő rádiókon, hogy leírják az angol szöveget és felvegyék magnóra a zajos dallamot, - Bill Haley-től, a (The) Shadows-ig. Ez utóbbi különösen fontos volt, hiszen első zenekaruk, a Stereo, pontosan úgy állt fel, mint a Shadows. Osztálytársa, Horváth Imre dob, és a Villányi úti szomszéd házból Szerdahelyi Péter és Gábor gitár és a gitáros-énekes zenekarvezető Cseh Tamás, aki saját számokat is írt, elsősorban angol szöveggel. 1970-ben már közel 100 dal szerepelt a fennmaradt angol listákon. Eredeti lemezt szinte lehetetlen volt egyenes úton szerezni.
Egyszer – mondja egy későbbi, általa megőrzött felvételen - a Múzeum körúton sétáltak, ahol a hanglemezeknek a feketepiaca van, és majdnem belekerültek az Ifjúsági Magazin leleplező színes példányába, ahol többek le vannak fényképezve, - úgy történt, hogy odaugrott hozzájuk egy fiú, pontosabban Antoine-hoz, és azt mondta, hogy van egy Del Shannon, nem is egy kettő: Runaway, Runaway....két Del Shannon, az Antoine ránézett a fiúra és azt mondta, hogy mind itt van – és magára mutatott... és tovább mentek a Désirével és az Antoine énekelni kezdett:
„Minket a tánczene szó, /valami I love you so/ hozott össze/Valami dal, amibe / azt magyaráztuk mi bele, /hogy dubidu-báppá... Ó, az az énekes /bármiről énekelt, /úgy tudtuk róla mi, /hogy jobb ő, mint mi vagyunk, /hogy az ő élete sokkal többet ér, /mint mi vagyunk.” (Cseh-Bereményi: I love you so)
Ezekről az évekről, Bereményi Géza és Cseh Tamás addigi útjáról érvényesen, máig legpontosabban Csengey Dénes írt, előbb 1981-ben az Alföld, a Valóság folyóiratokban, majd az 1983-ban a Magvető kiadónál megjelent nevezetes kötetében - "És mi most itt vagyunk..."
A sorsdöntő „kint és bent”, a kor legfontosabb determinánsa.
Sohase láttam ilyen időt,
zöld lett a sárga és piros a zöld.
A szó üres edény,
és körbesétálsz a peremén
(Cseh–Bereményi, 1971)
B. Nagy László 1972-ben írja (levéltöredék Szkárosi Endréhez, melyet a címzett B. Nagy Anikóval közösen publikált) „Profinak sose szabad lenni. De amatőrnek se. Hanem a margókon ugrálni, mint Sarkadi Oszlopos Simeonja. A margókon, minden tekintetben. Nem szabad kiszakadni a determinánsok vonzásköréből. De nem szabad beléjük se zuhanni. Ez persze nem megy büntetlenül, mert a társadalom megbosszulja – már csak puszta irigységből is – az efféle eltökélt „kint-bent” állapotot. És amellett ez az elkötelezetlen elkötelezettség – hogy pontosabb legyek: a nagytávlatú eszmények vállalása, de azok egyéni értelmezése és az érvényes szabályrendek iránti teljes közöny, az azokkal való játék, a szabadharcos taktika, mely arra irányul, hogy lehetőleg én határozzam meg, hogy mit veszek komolyan e szabályrendekből és mit nem – szóval az efféle magatartás a konformisták irigységén és bosszúvágyán túl azért is életveszélyes, mert az életenergiák, idegek rendkívül gyors elhasználódásával jár.”
Debreceni egyetemi évei, fővárosi útjai során Csengey Dénes folyamatosan gyűjtötte az anyagot a két fiú közös pályafutásáról. „Ez már a nagyon sokadik veletek készülő interjú” - kezdi az újabbat, melyet „Tíz év után” címmel tesz közzé 1981-ben Alföldben.
„Én különösen esküdtem az ösztönösségre abban az időben, még a dalok beindulása után, a hetvenes évek közepén is – mondja Cseh Tamás - az ösztönösséget tartottam magamban a legszentebb és a legféltettebb kincsnek. ...Nem véletlen, hogy B. Nagy László volt abban az időben az egyik gyönyörűséges emberem - és a legjobb kritikus, teszi hozzá Bereményi Géza: B. Nagynak tudatosan az volt a programja, hogy ő már csak az ösztönében hisz. Ő annyiféle céltudatosságnak és tervnek a tönkremenetelét, zátonyra futását látta, hogy rájött: az emberhez csak az ösztöne hű. A lényeg az, hogy az időszaknak az embere volt B. Nagy László. Ez pontosan olyan időszak volt, amikor az emberek az ösztöneikben hittek, mert megzavarodtak, mert tudatos várakozásaikat megcsúfolva látták és ezért minden tervszerűségük összekavarodott. Cseh Tamás: És én biztos vagyok benne, hogy a mi vállalkozásunk is egy hasonló ösztönös indulás volt, és teljesen tiszta. Az az ösztönös idő ezért is kedvezett nekünk.”
Bereményi pontos szavait hosszan idézi Csengey 1981-ben: „Mi akkor valami egészen újat akartunk. Felnevelkedtünk, főleg az ötvenes években, ugye, és aztán ennek hatása alól próbáltunk szabadulni, s így tájékozódni a világban, a szellemi életben. A hatvanas évek elején tényleg egy nyitottabb korszak kezdődött, és jól mondod, mi abba úgy léptünk be, mint talán az utolsó történelmi nemzedék. Úgy értve a történelmit, hogy egyrészt már-már szellemi nagykorúként éltünk meg egy tényleg történelmi korszakváltást, másrészt, vagy éppen emiatt, mi azt tartottuk, hogy létezni, az társadalmi szinten annyit jelent, mint cselekedni. Ne csak a napi munkára gondolj itt, hanem inkább valami olyanféle tettre, ami ugyan nem pusztán történelmi gesztus, de az is. Kerestük ennek a lehetőségét, és nem nagyon találtuk. Ami nem is csoda, mai fejjel meggondolva, hiszen körülbelül pontosan akkor, amikor a mi hatvanas évekbeli mozgalmainkról többé-kevésbé világosan kiderült, hogy nem voltak egyebek'(még csak nem is történelmi) gesztusnál, és kezdtünk volna túlnézni saját korosztályunkon, perspektívákat keresve, akkor ért véget az „utópiák évtizede”, akkor vált széles körökben — a politikát is ide értem — nyilvánvalóvá, hogy milyen messze vagyunk ezer okból is a történelmi léptékű cselekvés (és nem gesztus!) lehetőségétől. Még meg sem bánhattuk igazán, hogy tévedtünk, már az is kiderült, hogy ha nem tévedtünk volna, akkor sem igen volna más a helyzetünk. Hát persze, hogy nőttek a hiányok. így nézd a dalokat is: nem szüntették meg, csak megfogalmazták a hiányérzeteinket.”
A szerzők egymásra találása sok verzióban ismert, sokak által elmesélve, a tény, hogy rövid idő alatt százötvennél több közös dalt írtak.
Ehhez kellett a szerencsés csillagzat alatt történt találkozás, az hogy egy rajztanár aki már zenekarokat szervezett, Erdély Miklós feleségével, Szenes Zsuzsával már megírta francia szöveggel az általa szerzett dallammal az eredetileg Etienne, később Desiré, végül az Ócska cipőnek elnevezett dalt, amit a megfelelő pillanatban csak elő kellett venni.
És kellett, hogy a szinkrondramaturg Bereményi Géza, akinek 1969-ben a Naponta más antológiában megjelent A svéd király című novellája, amely végre meghozta a sikert, és az azonos című önálló kötetet, de mindeközben dalszöveget akart írni, - így emlékezik - még mielőtt Tamásról hallottam volna több embernek felajánlottam ezt, egy lány akibe szerelmes voltam különös hangsúllyal ejtette ki először a nevét. Állj, ki ez a Cseh Tamás? Valami féltékenységfélét éreztem. A lány csak növelte a gyanúmat, mert elpirult és azt mondta: Á, ez egy nagyon gátlásos fiú, egy rajztanár, aki gitározik és angolul énekelget. Ez a hiteles felidézése a kezdetnek: Bereményi ekkor eldöntötte, hogy Cseh Tamásnak fog dalszöveget írni.
A megismerkedés, a közös dalírás, az együttlakás kezdete sok változatban maradt fenn, és a verziókat, a személyes emlékeket igaznak, pontosabban tiszteletben kell tartanunk.
Mindketten egyetértettek abban, hogy nem paktálnak tovább a fennállóval. 1970–72 között nem akarták nyilvánosságra hozni a dalokat, maguknak írják és a barátaiknak, akik albérleteikben szalagos és kazettás magnókon rongyosra hallgatják, nem nyilvános tábort alkotva.
Ez az idea, - nem publikálunk - új magatartás volt, barátaik hatására alakult így, pedig ők már túl voltak a hivatalos megjelenéseken. Így - Bereményi Géza, előbb az egyetemi folyóiratban, majd a Svéd király kötetével - Cseh Tamás filmekben vállalt egész pályafutására meghatározó szerepet. Zeneszerző, előadó Bacsó Péter filmjeiben (1965 Szerelmes biciklisták, és Nyár a hegyen 1967). Jancsó Miklós 1971-ben készült filmjében fontos dramaturgiai föladatokat old meg, amikor maga énekli az ekkor már Bereményivel szerzett dalait - A Még kér a nép, amely Vörös Zsoltár (Psaume Rouge) címen, járja majd a fesztiválokat, évtizedekig a Jancsó filmek állandó szereplőjévé avatja Cseh Tamást. Mindettől nem zavartatva a nem publikálunk mozgalomhoz sorolták magukat.
Még a közös dalírást megelőzően mindketten jártak a nevezetes Virágárok utcai házban, amelyről gyönyörű felidéző esszét írt Ágh István a Magyar Nemzet 1989. május 6-i számába. Erdély Miklós, „aki árokba taszított szellemi létével hasonlított hozzánk, és szívesen fogadott a kertben, a körös-körül ablakos szobában feleségével, Szenes Zsuzsa textilművésszel együtt, olyan lehetőséggel, melynek megteremtője, Erdély István, Pista papa, a tulajdonos. A ház szobáit Mikiék mellett albérlők lakták, legtöbben Miki és Zsuzsa ajánlására. ...Az új áramlatok iránti mohó, gyermektiszta figyelme...törvény szerint akadt össze a hasonlót akarókkal. Egyszer csak ott láttam, ismertem meg Baksa-Soós János KEX együttesét a Virágárok utcában. Abban az időben teleírták a falakat, aluljárókat krétával, festékkel: KEX! A mostani imádatot hirdető tömkelegben, mikor azt se tudom, ki kicsoda, egyedüli földalatti indulat voltak, fölvirradván az éjszaka titkaiból: KEX! Mi az a KEX? - kérdhezhette a korai munkába menő. Mi meg az egész éjszakát végig vitatkoztuk Jancsival, ő a kihívó, s némi bor segített forgatni elmepengéimet, hogy aztán hajnalban, az utcavégi, aszfaltos téren futballozásban oldódjunk föl, s hazamenjünk az Igazoltatás után. Szentjóby Tamás, gőgösen viselte a keleti közép-európai közönyt és gúnykacajt. Egyenesen azért is, magasról nézett szőkén és bőrdzsekisen, melyet sosem vetett le, mint készenlétben a katonatiszt. Sztaniolba csavarták az újvidéki költőnő Ladik Katit, lefényképezték változatait a kihalt szentendrei Duna-parton, s előhívták a sorozatot, a konceptuális művészet dokumentumát. Ott találkoztam a gimnazista héjból éppen csak előbújt Cseh Tamással...”
Aki fontos volt, azt itt megismerhette az akkor még külön külön érkező Cseh Tamás és Bereményi Géza. A nem udvari értelmiség zöme jelen van, és természetesen azok is, akik jelentenek. Egy beépült fiatal költő írja - Feladatom volt a Szentjóby-féle társaság figyelése…heppening az Egyetemi Színpadon, ahol a lényeg: egy nyúl, egy vadgalamb és egy kutya. Elengedte a nyulat és a galambot, és a kutyát utána engedte. A közönségben nagy kavarodás. Ismert résztvevők: Balaskó Jenő és társasága, Haraszti és társasága, Kósa, Csoóri, Cseh Tamás, Bereményi Géza, Csaplár Vilmos, Erdély Miklós, Zaránd Gyula és egyetemista lányok, a társaság vezéralakja Szentjóby Tamás. Általában a Bajtárs és a Kárpátia sörözőben találkoznak. Ők nyilvánosan nem publikálnak. Szégyenlistát készítenek a magukat pénzért eladó, azaz publikáló fiatal írókról, költőkről. Ők kéziratban gyűjtik a jó műveket…”
Leselkedés közben, mármint az Állambiztonsági Szolgálatok Történeti Levéltárában történő kutatás idején elcsodálkozik az ember, mi minden volt megfigyelve, az meg igazán különös, hogy Cseh Tamás a huszonéves rajztanárt sok sok tucat jelentés említi. Innen kiegészíthető, az eddig említetteken túl, ki mindenki volt többek között Erdély Miklósék rendszeres vendége: Pilinszky János, Veress Gizi, Kukorelly Endre, Zaránd Gyula, Ajtony Árpád, Makovecz Imre, Parancs János, Jovánovics György, Lator László és sokan mások.
Ekkoriban talán Lator Lászlónál Cseh Tamás megismerkedett Clancier Juliette-tel, egy jeles francia költőnek, Georges-Emmanuel Clancier-nek a lányával. Az apa Illyés Gyula barátja és fordítója volt, őt pedig Lator László fordította és Juliette nála is lakott, ha Magyarországon járt. Cseh Tamás és a Párizsban élő Juliette leveleztek. Cseh Tamás Pilinszky János 1970-ben megjelent Nagyvárosi ikonok című kötetét ajándékozta neki, amikor Budán találkoztak. Juliette a következőket írta egy levelében, már Párizsból – még tört magyarsággal, mert éppen tanulta a magyart: „Tegnap este elolvastam újra a Pilinszky-kötetet, amelyet nekem adtál,
a Nagyvárosi ikonok, és olvastam a versek, amelyet legjobban szereted, tudom, mert egy pecsét van az oldalakon a neveddel és a címeddel, mindezeket a verseket, melyeknél van egy pecséted, magányosságról van szó, egyedüliségről…”
Cseh Tamás érzékeny műveltsége is megkönnyítette, hogy később - teljesítménye nyomán - „a magyar rock kultúra képviselői közül elsőként - vita nélkül – befogadták a magyar egyetemes kultúra fellegvárába és művészetének értékeit, maradandóságát ma már senki nem vonja kétségbe” állapítja meg majd a jelenkortörténet pontos írója, a feledhetetlen Sebők János.
Bereményi Géza és Cseh Tamás kék útlevéllel, a háromévenkénti külföldi utazásra járó devizakerettel először ’72 nyarán voltak Nyugaton, nevezetesen Franciaországban. Úgy indultak, hogy kint maradnak, az évek során legtöbb barátjuk akkorra már disszidált, de Párizsban végül mind a ketten egybehangzóan úgy döntöttek, hogy haza kell jönni. És azt is elhatározták, hogy akkor nincs tovább bujkálás, a dalokat megmutatják a közönségnek.
Ősszel végül elfogadják Berek Kati és Gyurkó László korábbi invitálását a Huszonötödik Színházba. Tavaszra tervezik a dalok bemutatóját. Úgy alakul, hogy ezt megelőzően az Irodalmi Színpadon Cseh Tamás két dal erejéig, a színház által elkészített hangfelvétellel – már bemutatkozik.
Keres Emil az Irodalmi Színpad igazgatója, színész, nem mellesleg meghatározó kultúrpolitikus, (az MSZMP KB tagja) felkérte Kőszegi Ábelt, akinek 1972-ben jelent meg Töredék címmel Radnóti Miklós utolsó hónapjairól kötete, hogy írjon egy színpadi változatot a dokumentumokból „...én szerettem volna néhány dalt Cseh-Bereményitől korfestő, kontrapunktozó zenei idézet gyanánt, és meg is rendeltem ezeket, a Suhannak, visszaszállnak... és a Vadászreggelit. És hoztak nekem egy prémiumot is. Tábori lap - Karády Katalinnak, „Posta nincs, se csillag a váll-lapon, én fekszem itt és megy a századom, második magyar hadseregem. Mi a nevem és mi a fegyvernemem? Mi a fegyvernemem?” Tehát tökéletesen értették mit szeretnék. Ez volt a bevonuló dal, tehát a közönséget ez fogadta, nagyon-nagyon büszke voltam erre a dalra. Keres Emilnek szeme sem rebbent. Jó volt velük együtt dolgozni, kellemesek, pontosak és eléggé kényesek voltak, hogy miben vesznek részt és miben nem. A kor kultúra irányításának rétegezettségéről, a kint és bent vékony pereméről: a Jancsó filmhez írt Jó reggelt Balogh Ádám - Történelem és az említett Tábori lap Karády Katalinnak dalokat beküldik a Táncdal és Sanzon Bizottsághoz, kislemez kiadási szándékkal, melyet a Hanglemezgyár is támogat, de a Bizottság elutasítja, a minősíthetetlen hangú levél aláírója dr. Várhegyi Tibor, aki talán nem véletlenül a Televízió Táncdalfesztiváljainak is a tótumfaktuma.
Mindeközben az Ad Libitummal együttessel folynak a próbák a Huszonötödik Színház 4. irodalmi estjének, …a Dal nélkül bemutatójára. Ami illő happening eseménnyel kezdődik, a nyilvánosságra lépést emlékezetessé kell tenni, megsemmisítenek egy nevezetes slágert.
Egy boldog nyár Budapesten. Ez Gertler Viktor Állami Áruház című, 1952-ben készült filmjében - egy operettből átvett szerzemény - Szenes Iván és Kerekes János dala, amelyben Putnoki Gábor énekli: Egy boldog nyár Budapesten, /Száz boldog óra veled, /Sok új nagyszerű érzés /Kapcsolja hozzád az életemet. /Nézd, értünk szép ez a város, /És nékünk csillog a fény. /Igaz boldogság, ami vár itt rád, /Szeresd hát úgy, ahogyan én.
Az előadásnak az eredeti lemez felhangzásával történő indulását, bár engedélyük volt, de néhány alkalom után letiltják, a gyilkos iróniát sokáig nem tűrhették.
Egy ideig maguk énekelték a tiltott operettet, majd Novák János csellón a Régi úton tovább című saját szerzeményük dallamát játszotta, igazán szelíd utalás gyanánt. A pódium előtt a teljes Ad Libitum várta a jelentős tapsok között érkező Cseh Tamást. A színpad üres, mind a négyen a nézőtér szintjén, ahogy a fényképek is tanúsítják. A Dal halála az általuk írt első szám:
„Azt nem mondhatnám, hogy békésen szenderült el. /Fülünk hallatára azt mondta többször, felkel. /Csak nyugodtan, kedves, sugdostuk, beteg vagy. /És felsóhajtottunk, amikor végre meghalt.” Már 1972-ben felfedezi és jegyzi meg magának Cseh Tamást B. Nagy László, a Még kér a nép bemutatója után így ír: a „film együttese a régi lelkesedéssel és tehetséggel állnak Jancsó mellett. Kivált a névtelen igric, de egy igrichez nem is illő, hogy neve legyen” írja a filmről, az akkori Élet és irodalomban. Az egy év múlva, az 1973. április 12-i Huszonötödik Színházbeli, A Dal nélkül előadása után történteket Cseh Tamás mondta később magnóra: Géza szólt, hogy jön a B. Nagy László, Tamás, ma próbálj jó lenni, meg igazi...És én akkoriban abszolút nem tudtam, hogy mi a helyem, még zavarodottan énekeltem. Én hősnek is éreztem magamat, meg tudtam is, hogy semmit nem számít az egész. Előadás után lementünk a földszintre az étterembe, ahová mi nem szoktunk magunk bemenni. (A Magyar Újságíró Szövetség Népköztársaság úti székházának kék padlószőnyeggel borított padlásterében volt kialakítva kicsiny színházterem, lent pedig a zártkörű Újságíró Klub) Még eléggé zilált voltam és akkor odajött a B. Nagy. Letérdelt az asztal mellett és valami ilyesmit mondott, hogy köszönöm nektek, hogy még van valami... a szeme úgy égett, mint a parázs. Akkor mondta, hogy én egész életemben a spúrom után mentem, mert nem hagyatkozhattam semmire, már csak a spúromra. Amiket mondott talán az első jelzés volt, mert a többiekre nem nagyon adtam, de ahogy ott mondta, hogy még van valami, ami van... Ez volt az első igazság, amit hallottam a Dalokról, szóval engem is megcsapott a szele, túl azon, hogy láttam a Géza majdnem bőg. És mondta a B. Nagy, én ezt megírom. És ez a furcsa ember aztán egyszer csak fölállt, mint a cövek, kijózanodott... bocsánatot kérve az eddigi jelenetekért, fölállt, telefonszámokat fölírt és mint a nyíl, elment. Mondta, hogy egy hét és megvan a cikk, hogy ő ír erről, nem az estről, hanem a Dalokról. Tehát ez '73 áprilisában volt, a Dalok indulása után nem sokkal... és eltelt néhány nap és akkor olvastuk, hogy meghalt. B. Nagy László filmkritikus, író, műfordító, április 18-án, Balatonszárszón öngyilkos lett.
Az első, eredeti szándék szerinti előadásokról autentikus felvétel nem maradt fenn, a műsor változott, a dalok cserélődtek, de az előadást évekig játszották,
Volt művelődéstörténeti folyománya is a zajos sikerrel induló előadásnak. A lehetséges kölcsönhatásokat itt most csak jelezve, a konszolidációs kultúrpolitika működése, kiszámíthatatlansága alapos feltárást kíván. 1974-ben rendezte meg a Bástyasétány hetvennégy című filmjét Gazdag Gyula, amelyben az Egy boldog nyár Budapesten volt az egyik emblematikus, ha úgy tetszik kultuszdal. Igaz, ez a film is évekre dobozba került. Majd Ascher Tamás a Kaposvári „Laboratórium színházban” 1976-ban - megrendezhette az Állami Áruház című színdarabot - a kultúrpolitika szelektivitását kihasználva. Végül az Ascher rendezésen is kitört a botrány, igaz csak a Vígszínház béli fővárosi vendégjáték alkalmával...
Hőseinknek szelíd, bensőséges sikerük volt szerte az országban, később az egész Kárpát-medencében - benne éltek, kiszolgáltatottjai és élvezői voltak a konszolidációs dagonyának.