1958-ban, amikor a Szépirodalmi Könyvkiadó megkísérelte megjelentetni Pilinszkynek a Harmadnapon óta írt verseit akkor ez rendkívül heves ellenállásba ütközött azok részéről, akiknek ebben érdemi szavuk lehetett. Tehát itt nem a kiadó szerkesztőségére gondolok természetesen, hanem arra a kritikusi, ideológusi, irodalompolitikai körre, amely az MSZMP szakmai tanácsadó bázisát jelentette, ahol főleg Pándi Pál ellenezte Pilinszky új verseinek a kiadását. Amely aztán később 1959-ben mégis megjelent, Harmadnapon címmel, mint tudjuk, és nagyon sokan Pilinszky legnagyobb teljesítményét, legnagyobb költői korszakát éppen ennek a kötetnek az anyagában vélik fölismerni. Én is, magamat is ide sorolnám természetesen. 1958 után kezdett nagyon, hogy úgy mondjam, elzordulni vagy bevörösödni a szellemi égboltozat. És a kiadóban állandóan a kirúgás határérzetében élve, nagyon meghúztuk magunkat.
Akkoriban én közeli barátságban voltam Juhász Ferenccel, akit egy óriási depresszió, örvény kapott el és nem is tudom hány évig, tulajdonképpen nem tudott írni, nem tudott megszólalni. Nem tudta feldolgozni mindazt, ami történt és abban az ő helyzetét. És hogy ez akkor vele így történt.
Ez ma jobban megérthető, ha arra gondolunk, hogy 1989 után hány ember hallgatott el időlegesen és hallgat máig, mert valami nem tisztázódott benne a múlthoz és a múltnak és a saját művének az esztétikai örökkévalósághoz és érvényességhez való viszonyában. Ezt akkor Juhász magányosan, egyedüliként élte át. Akkor ott láttam igen közelről Nagy Lacit, akire szintén megpróbálták ráhúzni a vizes lepedőt, neki is, ő is tulajdonképpen hallgatásra kényszerült, mert '64-ig nem jelent meg kötete. A Himnusz minden időben, amit én szerkesztettem a kiadóban, az volt tulajdonképpen '56 után az első, tehát ez mindenkit elütött. Akkor olyan írókat, mint Örkény Pista, aki kollegánk is volt, mert Örkény a Szépirodalmi Könyvkiadó külső lektora volt és ez azért is nevezetes számomra, mert, mint külső lektor Örkény figyelt föl a kiadóban Hernádi Gyula tehetségére. Hernádi novelláiról írt egy lelkes lektori jelentést, hogy ez egy tehetséges ember. Le is tolták érte Örkényt. Említettem, Pilinszkyt, Harmadnaponja is '59-ben jelent meg. Nézd, hát én erről írtam is, meg beszéltem is, de annyit azért még elmondok, mert én voltam a szerkesztője már csak azért is, mert én voltam hozzá a szerkesztőségből a legközelebb, a mi kapcsolatunk vagy barátságunk ott a Sárközy Márta körül kezdődött. És a Márkus Annával való házassága révén, meg a Márkus család révén más szállal is, ugye közelebb került, közel kerültünk egymáshoz, mert én is jól ismertem a családot, azonkívül én is lejárogattam oda a Bábszínháznak a bábműhelyébe, ahol ők mind dolgoztak. Ott volt a műhely vezetője Jakovits József, ’Jaki’ a nagy absztrakt szobrász, akkor ott dolgozott Ország Lilike, ott dolgozott Márkus Anna, ott dolgozott, a Vajda Juli, Mészöly Miklós ott volt dramaturg. És hát oda járt be Jancsi is és én is benéztem az Annához egyszer-kétszer és ismertem ezt a kört, ismertem ezt a társaságot. Azonkívül sokat jártam Márkusékhoz, Márkus Andor bácsival szerettem beszélgetni, aki egyébként Sárközi Matyit angolra tanította. Hát ő bankigazgató volt, egy időben egy ilyen alfőnöke volt valamelyik banknál Illyés Gyulának is. Szóval ez azért egy, egy zsákba tartozó emberek voltak. És a Jancsi nekem adta ide a kéziratot, ő a Szépirodalomnak, egyébként '56 nyaráig külső korrektora volt. Főleg versköteteket korrigált, főleg klasszikusokat azon az alapon, hogy költő és ő szöveg-összeolvasás nélkül is észreveszi a fülével, ha valahol valami nem stimmel. Na de hát ebből az az abszurditás keletkezett, hogy mondjuk, teljes bizonyossággal állítani nem tudom, de előfordulhatott, hogy az Apokrif költője, mert az Apokrif akkor már meg volt, mondjuk korrigálta a Csihajdát, hát azért elég abszurd dolog ez is...
Az, ha jól tudom Madarász Emil költeménye.
Igen, Madarász Emil. Tehát vagy Szüdi Györgynek azt a versét, hogy "A gatyából nem lesz balta akkor se, ha szűzlány varrta", ugye, hát ilyet. Tehát most képzeld el ezt. És egyébként a Jancsi egy botránykő volt, egy – hogy mondjam, egy, egy kiáltóan néma vagy némán kiáltó botránykő, mert azért ezen mindenki megütközött, hogy ilyen sorban él ez a költő. Hogy ezzel keresi a nagyon sovány kenyerét, hogy korrigál, miközben ugye dilettánsok, féltehetségek és nem tudom, kik grasszálnak. És most megint visszatérek arra, hogy miért nem volt hitele ennek a, tisztelet a nagyon kevés kivételnek, ennek az úgynevezett revizionista írótársaságnak. Hát egyszerűen, aki ezt testközelből megélte, az duplán, triplán, százszorosan érezte ennek a viselkedésnek az erkölcstelenségét és a hiteltelenségét. Nem is beszélve arról a lélektani alapigazságról, hogyha valami disznóságot csináltam és utólag rádöbbenek arra, hogy disznómódon jártam el, az első dolog az, hogy elszégyellem magam és befogom a pofám. És nem az van, hogy nekem valami isteni predestináció folytán folyton az élen kell járnom, mindegy, hogy hogy, mindegy, hogy milyen áron, de mindig a dísztribünön. Na hát ez az. És akkor kérlek, ideadta, igen, hát ugye volt ez a nagy jóvátételi hullám, ugye elindult még '56 előtt. És akkor ő is, gondolta a Jancsi, hogy hát talán ebbe ő is belefér, hiszen az Apokrifot ugye Király István kiadta, '56-ban jelent meg, a Csillagban. Most eredetileg Senkiföldjén, lett volna a címe, ezt a címet adta neki aztán nagy keservesen ez is megjelent. (Harmadnapon) Korlátozott példányszámban, egyezer példányban, nem engedték többe, ellenőrizhető, mert bele van nyomtatva, akkor még beleírták a könyvekbe a példányszámot. Nagyon fölényes kritikát írt róla a Magyar Nemzetbe, például Ungvári Tamás és nagyon kegyetlen kritikát, például Kéry László. Úgyhogy nem lett Pilinszkynek sem jobb a helyzete. Annyival, hogy akkor ő már az egyházi sajtóhoz került és odaírt, cikkeket, de azért azokért a cikkekért érték szüntelenül szinte támadások. De most már egyházi körök részéről. Nekem a Jancsi olyan eksztatikus elragadtatott kacagással mondta, hogy "képzeld, - azt mondja - folyton beírnak a hívek az Új ember szerkesztőségébe, hogy miket irkálok én össze. Úgyhogy a Pénzes Balduin atya vezetésével összeült egy teológiai bizottság, átvizsgálták a cikkeimet és megállapították, hogy nincsen bennük dogmatikai hiba úgy látszik, ehhez ösztönös érzékem van" - mondta ragyogva Jancsi, ilyenek is voltak, szóval az ember, sokféle tűz közé szorult...
Domokos Mátyás, a hűséges barát emlékezés-leiratának részlete, ő lesz a szerkesztője 1970-ben a Nagyvárosi ikonok gyűjteményes kötetnek is, az interjút Lakatos András készítette a Történeti Interjúk Tárában, 1993. december (Közzéteszi H.G.)