Nagy Gáspár
EMLÉKEZÉS CSENGEY DÉNESRE
Csengey Dénes kereken tíz esztendeje találkozni akart az igazság angyalával. Mivel erős akaratú férfi volt, sikerült neki. És szíve beleszakadt, mert nem csak szájára, de szívére is vette az igazságot. Átlépett egy másik dimenzióba, de nem lett hűtlen sem barátaihoz, sem pártjához, sem ahhoz a világtalan országhoz, melyet látóvá akart tenni első nagy hatású politikai beszédével, ott a lakiteleki sátor alatt 1987 szeptemberében, amikor figyelmeztetőleg megdördült az ég. Az első villámot neki szánták: az alapító atyák közül a legfiatalabbnak. De nem esett kétségbe, vagy ha igen, akkor is tudta, írta: csak méltósággal.
És ismerte a villámok természetét, cikázott hát maga is fényesen. Sistergően okos mondatai, a leggyötrelmesebb pillanatokra időzített egyesítő, heroikus gesztusai, nem voltak hiábavalóak. Érvelésének penge-természete, rugalmas szilárdsága, fáradhatatlansága ott égett-fényeskedett szeme tüzében, amíg csak az a ritka láng ki nem lobbant. Igen: belehalt a szabadság szerelmébe, a mezítlábas szabadság szerelmébe, amikor (pedig még ki sem mentek az oroszok!) elkezdődött a kaszabolás, a bozótharc, mert a jól ismert magyarok tartsunk szét! jelszót huhogták az örök dzsungelárnyak.
Csengey Dénes haló porainak a legméltóbb végtisztességet Antall József Magyarország miniszterelnöke, az MDF elnöke adta meg. Jól emlékszünk, szinte ima- és tankönyvként hozta magával Dénes esszékötetét a szekszárdi temetőbe, s felütötte a kitűnő Eötvös-tanulmánynál, hosszan idézett belőle, tanárosan kommentálta az eminens, nagyálmú diák dolgozatát, mintegy megmutatva a szülőföldnek és a nemzetnek is: kit is vesztett ebben a fiatal férfiban, „szülötte fiában”, aki ha megéri…
Aztán hamarosan követte ő is. Talán Eötvös József politikai nézeteit vitatják, gondolják tovább… ott az ég szélinél. Igen, a tehetség, a formátum becsülte a tehetséget és a formátumot. Bibó István szavaival szólva: a túlfeszült lényeglátók meg a hamis realisták országában. Mert a nagyhangúak és a folyton kompenzáló kis kaméleonok, az átnyergelő jellemrokkantak tartományában nehéz elviselni, ha a tántoríthatatlan hazaszeretetnek stílusa, ha tetszik, minősége van. A politikának távlata, és a politikai közbeszédnek pedig kultúrája, s nem a hangerő dominál. Bizonyára Csengey Dénes is vallotta a kitűnő költő, a nagyváradi Horváth Imre aforizmáját: Ne ordíts, az utókor nem süket!
Mégis mintha süketek lennénk s világtalanok maradtunk volna Dénes halála óta, immár kereken tíz éve. Szégyenkezve mondom: ez az utókor. A kényelemből, érdekből felejtő, a hálátlan. Mert valóban fájdalom és szégyen, hogy még egy emlékkönyvet, pontosabban szólva: egy emlékeztető kötetet se tettünk le az asztalra, pedig de sokan írtak, meséltek Dénesről, s irigykedtek, fenekedtek Rá.
Ne legyünk igazságtalanok: Erdélyi János 1997-ben készült fontos filmjét (amely e héten ismét látható volt két este a Duna televízióban), és a kétévenkénti, az egész Kárpát medencét megszólító Csengey Dénes vers- és prózamondó versenyt mi se feledjük. De már írhatná valaki a nagy Csengey-regényt! Bizonyára benne lenne az a szabad Magyarország is, melyet annyian áhítottunk, reméltünk a nyolcvanas évek végén, s benne a csalódások, árulások, vereségek és a ritka győzelmek országa is… és végül talán benne az is, hogy a remény sohasem meghaló!
S így Te, feltétlenül többszörösen is benne vagy a remény lángjának örök-fiatal élesztgetőjeként, hiszen most még csak 48 éves lennél, Dénes: örök márciusi ifjú! És tudom, Te aztán nem engedsz a 48-ból! Már fogalmazod az újabb 12 pontot. A kérdés csak az: jövő tavasszal, amikor igen nagy szükség lesz rá, az égi grádicsokról meghalljuk-e még buzdító, okos szavaidat.
Elhangzott Budán, 2001. április 8-án, Csengey Dénes emléktáblájánál. Megjelent a Heti Válaszban 2001. április 20-án, majd 2004-ben Nagy Gáspár Szavak a rengetegből című gyűjteményes prózakötetében.
Csengey Dénes emléktáblája Budán, a Németvölgyi út 20. szám alatt 2020. április 8-án