A levél folytatódik
...
- Mi újság mostanában, Tamás?
- Befejeztük legutóbbi estünk, a Nyugati pályaudvar lemezfelvételeit, újabb est anyagán dolgozunk, a címe Levél nővéremnek II. lesz, decemberben mutatjuk be a Katona József Színházban. Most jön a munka legszebb része: Bereményi Gézával és Másik Jánossal összeeresztjük magunkat, és a már meglévő vázra felhúzzuk az épületet.
- A Levél nővéremnek I. az első lemezetek volt. A Levél II. egy csaknem húsz évvel későbbi folytatása, utánérzete az akkori mondandótoknak, netán – stílusos keretműveként a pályátoknak – az utolsó lemezetekre készültök?
- Mindig azt mondtuk Bereményivel, hogy: na, ezt még megírjuk, aztán nem írunk többet, de ez eddig sosem volt így. Bízom benne, hogy a Levél nővéremnek II. után is énekelünk tovább. Arról van szó, hogy a dalok hasonló szerkezetben követik majd egymást, mint az első lemezen. Nem arról és nem úgy fognak szólni mint akkor, hanem ennek az évtizednek írt – azt hiszem – jó dalok lesznek.
- Hihetetlen, de ötvenéves vagy. Nem furcsa neked, hogy tizen- huszonévesek ülnek a nézőtéren, amikor énekelsz?
- Csak néhány óráig tartott, hogy ezen csodálkoztam. Az az emberfajta, amelyik a tizennyolc-harmincéves korosztályhoz tartozik, kíváncsi és érzékeny. A náluk idősebbekből mostanra már vagy kiveszett az érdeklődés, vagy csak valamilyen fontos, vagy annak vélt elfoglaltságuk miatt nem jutnak el a színházba, de legalábbis a mi estjeinkre.
...
L. H. K.
Expressz Diákhírverő 1993. október
