Kerényi Grácia
„Levél nővéremnek”
(Film Színház Muzsika, 1976. március 6.)
Amikor Szókratész Phaidrosszal Athénből kisétálva, az Ilisszosz-patak vizében elgyalogolt a helyig, ahol leheveredhettek a legmagasabb platán alatt a gyepre, és Szókratész elragadtatva kiáltott fel a hely szépsége láttán, dicsérve a platán lombját, a viruló fűzfa illatát, a lágy fuvallatot, a tücsökzenét, s legfőképpen a leheveredésre kínálkozó pázsitos domboldalt, Phaidrosz elcsodálkozott Szókratész ámulatán, hogy athéni ember létére nem ismeri ezt az Akhelóosz-szentélyt: alighanem, úgymond, soha nem jársz a város falain kívül? - Szókratész így válaszolt: megbocsáss, jóemberem, de én tudásszomjas vagyok, márpedig a tájak és a fák nem tanítanak semmire sem, hanem a városban az emberek.
És beszélgetni kezdtek a megkívánás nélküli barátságról, Platón tanúsága szerint.
„Ez az utca lezárva, eső esik rája, lezárt utcán emberek állnak, néznek: kik ezek? Ezt az utcát ki zárta le? Én, én magam. Belezárva emberek, akik voltak nekem” - ezt énekli, mintegy prológusként, Másik János, Bereményi Géza szövegére, a Levél nővéremnek című előadás kezdetén „Az emberek, akik voltak nekem”, úgy kerülnek e színházzá komponált sanzonest fiktív kétszemélyű hőse elébe, ahogy Szókratész elé a járókelők: ehhez város, utca kell. Az ő találkozásai azonban nem vizsgálódások, ahová eljut: nem a barátság, akkor már több köze van a megkívánáshoz, bár az is inkább pillanatnyi: hogy meglegyen nekem, aztán továbbmegyek – ahogy Désiré ment tovább, Bereményi és Cseh Tamás másik dalestjének alakja, aki itt már nem az ócska cipőjéről elmélkedik, hanem a poharába esett bogár centruma körül kering elválhatatlan Antoine-jával; ez a Hős, hadd nevezzük így, Rózewicz Kartotékja nyomán) a maga reménytelen egocentrizmusával – utcadarabkájával, ahol az emberek az ő emberei és az eső is az ő esője, ami rájuk esik – beül egy presszóba és levelet ír a nővérének, gondolkozik, megfigyel, elkalandozik és összerakosgatja az életét, amit ha nem is maga csinált, legalább jóindulattal, belenyugvással fogad;
annyira nem maga csinálja az életét és saját magát, hogy a pincért szólítja föl: vigye el előle a poharat és mellőle a nőt, hogy ne nyúljon hozzájuk,
annyira megszokta, hogy tényként fogadjon el mindent, „ez van” hogy tulajdonképpen épp a meghatározatlansága miatt annyira meghatározott és tudatának szétfolyó elemeiből mégis össze lehet rakni annyi emberséget, amennyi egy színházi figurához szükséges, aki már nem vonzó szélhámos és még nem undorító gazember, nem egészen tragikus és nem egészen groteszk, aki a készen kapott gondolkozási sémák közt sodródva az emocionális fogódzókon pihen meg.
Ez a két személyre bontott, hol külön-külön, hol két hangon megszólaló Hős, aki hol barátjával albérletben kuporgó legényember, hol az esti egyetemre járó és szüléstől rettegő Éva férje – hol ex-szerelmének látogatásával kapcsolatos bonyodalmaktól retteg, hol múltba andalodva tetszeleg, végignézve cserben hagyott szeretőinek népes seregén – azokén, akiknek további sorsával törődni éppúgy nem volt ereje, mint egy elszánt mozdulattal vízbe fojtani őket, így hát a vizes homokban feküsznek:
Ez a tisztességes rongyember, aki hol utazásokon iparkodik szép élményeket szerezni, mert Krakkó főtere meg habzó cseh sör meg endéká fülbevaló, hol díszünnepélyeken tapogatja dús idomú kolléganőit – hol igyekszik elhatárolni magát gyanús múltú apjától, hol meg belekiáltja a szélbe kétségbeesett magányát, melyen hogyan is lehetne segíteni, amikor nem csupán azokat nem ismeri fel, akik hozzá tartoznak: anyját, feleségét, hanem saját magát sem;
ez a még csak ki sem siklott boldogtalan itt él és most, ifjúsága a hatvanas évekre esik, amikor „tetőzött az ifjúsági probléma”, „fellazult tételben fogalmazódott meg a világ”, és „táguló gyűrűkben konszolidációt hullámzott a szép Balaton”, úttörő-rajvezetői álmai vannak, mert „míg ember néz az égre mindig lesz szépséges zászlófelvonás”, világnézeti klubot vezet a hetvenes években és minden tétovasága és akarattalansága ellenére egy lényeges, alapvető kérdésre biztosan ad választ:
„Azt mondd meg nékem, hol lesz majd lakóhelyünk,
maradunk itt, vagy egyszer majd továbbmegyünk?
Itt van a város, vagyunk lakói,
maradunk itt, neve is van, Budapest”
és ezért mégiscsak szeretjük, és kívánjuk neki, hogy ismerje meg a megkívánás nélkül való barátságot, amiről Szókratész Phaidrosszal beszélgetett az Ilisszosz partján.
(Sipos Géza fotója, helyszín: 25. Színház)
