A budapesti rádió ideiglenes Parlamenti stúdiójából
hangzott el a Szabad Kossuth Rádió első Ifjúsági Műsora.
Halottak napja, november másodika, 13 óra 35 perc.
..... Fiatal volt, tizenhét éves. Lelkes, harcos forradalmár. A szabadság ügye vitte a barikádra a Corvin-közbe, a győztes roham közben érte a halál, géppisztolysorozat megszakította tizenhét éves élte fonalát. Hős volt, a mi fiunk. Nagyszülei a Ráday utca negyvenben laknak, egyszerű, szegény emberek, szülei valahol a város peremén élnek, egyetlen fiuk volt, nem sajnálták a forradalomtól. Hogy meghalt, megsiratták, meggyászolták örök szülői gyásszal és igyekeztek, hogy a legszebb temetést kapja, olyat, amit egy forradalmár megérdemel. És mi történt, hallgassátok meg. Hőseinket, mártírjainkat rablásnak beillő áron kívánja eltemettetni a Temetkezési Vállalat. Tizenhét éves hősünk testének örök nyugalomra helyezéséért ezernégyszáz forintot kértek a rákoskeresztúri temetőben. Ezernégyszáz forintot szegény emberektől, akik fizetési előlegből és régebben szerény fizetésből éltek. Ezernégyszáz forintot akkor, amikor nincs üveg a lakásuk ablakán, és ezernégyszáz forintot akkor, amikor élelemre és ruhára kellene minden fillér. Ezernégyszáz forint. Apa és nagyapa összeszorította a fogát, felvette a rendkívüli előlegeket, az ötszáz forint temetési segélyt, és saját költségén, a legegyszerűbb körülmények között eltemettette hős fiát. A legegyszerűbb temetéssel, a legolcsóbbal, ezernégyszáz forintért. Emberek, ez embertelenség. Ne hagyjátok. Hol vannak az illetékesek, miért tűrjük, hogy hőseink szent testét kufár kereskedői szellem vezesse, haszon és normát biztosító árakon temessék. Hol vannak a forradalmi tanácsok, mit csinálnak? Nincs emberség a Temetkezési Vállalatba?! Hőseink emlékműveket érdemelnek és dísztemetést, ingyen és kegyelettel. Intézkedjetek, ne hagyjátok, hogy a halottainkkal kufárkodjanak!
A Szabad Kossuth Rádió egy másik munkatársa olvassa fel jegyzetét:
Zavarosak bennem a gondolatok, mint ahogy zavarosnak tűnik még minden. A sarkából átfordult magyar világ, a pesti utca, ez a mély csend, ami most körülölel, mert benne még ott él, zsongássá tompultan bár, az elmúlt egy hét véres-zajos forgása. Hallgatok én is a csendben, mint(…) Néha felriadok egy-egy neszre, nem, csak képzelődés, még visszasajdulnak a véres napok rezzenései. De valamit mégis hallok. Vékony fal választja el szobám a szomszéd lakástól. Ott százszorta nehezebb a levegő, mert két szép nagy fiát siratja a család. Gyurka, a nagyobbik, kedd óta nincs sehol, öccse még csütörtök délelőtt látta a parlamenti vérfürdő közepén, sebesülteket szállított. Akkor este a kisebbik fiú végleg elment, nem akarták engedni. Édesanyja kérve kérte, ne menjen el. Ne haragudj rám anyuka, cirógatta, de majd te is megérted, hogy nem tehetek másként. Hogyan nézzek a bátyám szemébe, nem, nem, el kell mennem. És elment. Most az édesanya kétségbeesve lesi a perceket, azok pedig kegyetlenül hullnak az órákba, napokba, már egy hét lett belőlük.
- Gyurka, Géza, hol vagytok, gyertek már haza fiúk!
… hallom a falon át. Átszaladok, hogy megvigasztaljam az édesanyát, de lehet-e, tudok-e szívet szorító szót találni? Nem, hiába. Tudom, hogy a pillanatnyi simogatás, egy szívdobbanásnyi enyhület csak a szó. Visszamegyek a szobámba. Fájdító itt a csend. Az asztalomon piros és fehér szegfű a vázában. Ő hozta. Egy hét óta nem hervadnak. Most nézem, és sírni, átkozódni, vagy fohászkodni kéne, nagy fénnyel égő gyertyát gyújtani, mert valaki, most én is siratok. A falon túlról ismét hallom:
- Gyurka, Géza, ugye még megjöttök, hiszen még megjöhettek.
Még megjöhet, kapom vissza a vigaszt. Vigasztal a tudat, és fehér szegfű asztalomon, most veszem csak észre, hogy köztük az aszparágusz szálak zöld színűek. Úgy érzem, a halál három színben jön, pirosan, mint a piros vér, fehéren, mint a szépség és bánat, zölden, mint tavaszodván az élet.
....
Kedves Hallgatóink! Műsorunkat befejeztük, de még mielőtt felállnánk a mikrofontól, engedjék meg, hogy ennek a kis csoportnak, ki e műsort készítette, egy kérését tolmácsoljam. Kedves Hallgatóink! A parlamenti vérontás napjától, ahogy a legtöbb magyar embernek, a mi mellünkön is fekete gyászból virít a piros-fehér-zöld kokárda. Őrizzük meg egész életünkre a kis fekete alapokra helyezett kokárdákat, őrizzük meg örök életünkre minden év októberének utolsó hetében, tűzzük ki kabátunk hajtókájára.