„Suhannak, visszaszállnak a legendák most a földre / látod, azt mondtad pedig, elenyésznek örökre / suhannak, visszaszállnak a lovasok most a vízre / panasztalan idő jön csúfos fejeinkre / állj ki a házad elé, próbáknak ideje ez itt / megméretsz, életben vagy-e még, vagy halott voltál ez ideig — sugallja Cseh Tamás és Bereményi, s aztán odaköszönnek a legendák hőseinek, Balogh Ádámnak, Corvin Mátyásnak, Dugovics Titusznak, Bemnek, Damjanichnak, mintegy feltámadásuk alkalmából üdvözölve őket:
„Jó reggelt”. Saint-Just is feltűnik, hogy a magát forradalmi jelszavakkal, a közjó maszlagával igazoló vak és kíméletlen erőszak természetét felfedve elballagjon a guillotine felé, Szántó Kovács János a vérpadról üzen: „S mindig csak végig, a legvégéig, a végnek végéig, igazán, csakugyan ", Petőfi kiáltja el a mellének feszülő dzsidákkal szemközt „Vive la ré-publique!” Hívnák, bűvölnék elő ezek a néhol véresen szép dalok nemcsak a nagy pillanatokat, nagy kihívásokat, nagy vállalkozásokat meg a velük egyenrangú, sorsát uraló hőst, de az ismert vagy legalábbis tanulmányozható, megérthető helyzeteket is, hogy a kiismerhetetlenül zűrzavaros jelen időben megélt feszültségeket és a felébredt, de megvalósulás felé indulni nem tudó vágyakat átvetíthessék ezekbe a világos közegekbe, illetve hősökbe, melyekben úgy történhet meg mindaz, amit a mai ember megél és elszenved, hogy ugyanakkor fel is tárja önmaga lényegét, módot adva a benne való eligazodásra, a hozzá fűződő és benne uralkodó viszonyok tisztázására.
És természetesen az is közrejátszik a jelen kérdéseinek és konfliktusainak történelembe öltöztetésében (mint ahogy valószínűleg az összes művészetekben a hetvenes években felerősödött historizálási hajlandóságnak is ez az egyik oka), hogy mivel a társadalomkritika szabadsága még mindig közel sem határtalan, bizonyos gondolatok nem ma, legfeljebb mondjuk száz évvel korábban élt, kérdőre már nem vonható, sőt nemegyszer hivatalosan is eszményített (tehát nehezen meghazudtolható) alakok szájából hangozhatnak el.
Csengey Dénes
1983