Emlékek Caracasról (részletek Hanák Gábor – Korniss Péter, Jordán Tamás - interjúiból)
Korniss Péter
,,És az vagyok én, Jézusom! Jézusom! Na hát szóval mondom, nem fényképezni vittek, hanem engem útimarsallnak, tolmácsnak, én sokat utaztam, tehát a tapasztalataimra támaszkodtak, és ezért vittek.
(Hanák Gábor: Nézd meg ott vagy, két gép van rajtad.)
Hihetetlen. Igen, de nem ezért mentem, amikor én fényképezni mentem, akkor az a profit jelenti. Hát itt nem ez volt a dolgom bizony…Itt is látom a saját képemet, hogy fényképeztem őket együtt. Tamás annyira élénken él bennem, annyi minden, annyi képe megmaradt a fejembe, mert nekem általában képek maradnak, tehát nem mozgó képek csak álló képek. Caracasról egy fontos dolgot elmondok. Caracasban kaptam Tamástól az én indián nevemet. Sokat beszélgettünk indiánokról, ugye érthető, én voltam az, aki valóban voltam az indiánoknál 1976-ban és 1977-ben, és nem sokkal később jelent meg egy könyvem az észak-amerikai indiánokról azzal a címmel, hogy a Vörös felhő földjén. Tehát akkor még nem volt könyvem, de mesélni meséltem. És ő volt az én keresztapám, mert azt az indián nevet adta, hogy „Tenyerén hordja a szívét”. Gyönyörű szép nevet kaptam. Ez 1978 táján lehetett. Akkor volt Caracas."
2012
Jordán Tamás
,,Hát, összemosódnak, mert nagyon sok, általában az időben nagyon sok találkozásunk… Szóval nem tudom, hogy hogy kezdődött szorosabbá, mikor kezdett szorosabbá válni a viszonyom a Tamással, de hát végül is egy ilyen beszélgetésben, aminek a centrumában Cseh Tamás kell legyen, az ember megpróbálja a közhelyes megfogalmazásokat elkerülni, mert azok ott kínálkoznak. De az biztos, hogy rendelkezett azzal a képességgel a sok belső kétsége, szorongása ellenére, hogy nyisson, hogy kíváncsi legyen, hogy vonzzon. Nemcsak az, hogy milyen érdekes, amit ő csinál, milyen újszerű, hanem maga a személyisége is érdekes volt és talán másokéval szemben is valódi kíváncsiságot lehet felfedezni, talán éppen a sok kétség miatt, ami állandóan működött benne. Mi sokszor találkoztunk, jártunk ide-oda, de a Vörös Zsoltár caracasi útja volt az, amelyik minket nagyon nagyon összehozott, akkor mi egy szobában laktunk, együtt voltunk szerelmesek… Rengetegszer idéztük fel, megfogadta, hogy megcsinálja a dallamot hozzá, a Radnótinak van a Negyedik eclogában hat sora, ahol a költő, meg a hang párbeszéde van és a költő kifakad, hogy mi értelme az egésznek. Azt mondja: „születtem, tiltakoztam. S mégis itt vagyok. S kérdezed, miért? Hát, nem tudom.” És akkor jön az a hat sor, most nem is tudom, csak beugrott, hogy ez milyen sokszor szóba került, azt mondja a hang, erre a miértre, hogy: „Jártál szellőtől fényes csúcsokon, s láttál, ha este jött, a hegyre töppedt bokrok közt térdepelni egy jámbor őz-sutát, láttál napfényben álló fatörzsön gyantacsöppet, s egyszer kezedre szállt egy nagy szarvasbogár.” És ez az akkori síri hangulatunkra, a világ értelmének az elvesztése, ez valahogy, ez olyan kontraszt és akkor ez volt a kapaszkodó, hogy igenis ezek után miért mondja az ember azt, hogy mit keresek én a földön?...''
2017