A dal átváltozásai - Interjú Hanák Gáborral

Mórocz Gábor: A dal átváltozásai – Interjú Hanák Gáborral
In: Irodalmi Magazin 2018/1. 5–13.

 

Mennyiben tekinthetjük Cseh Tamást és Bereményi Gézát egy nemzedék kifejezőinek?

Nem is annyira egységes nemzedék, inkább összetorlódott évjáratok kifejezői voltak ők. Az 1960-as, ’70-es években felnőtté váló évjáratokat pszeudo-nemzedéknek, „mintha” nemzedéknek gondolom, mert ez az a nemzedék, amelyiket a XX. század sok sorsfordulója, traumája szétszabdalt gondolkodásában. A családok azokat a traumákat, amelyek 1944–49 és 1956–63 között érték őket, a legbensőbb titkokként kezelték. Ezért fordulhatott elő, hogy felnőtt egy nemzedék, amelyiknek a tagjai nem tudták például, hogy zsidók. Felnőtt egy nemzedék, ahol nem tudták, hogy a nagyapa a világháború fényes haditetteinek kitüntetettje és vitéz volt. Eufémisztikusan azt szokták mondani, hogy kettős nevelés volt, de hát ez sokkal durvább volt. Egzisztenciális veszély volt, ha a gyermek elmeséli azt, hogy a szülők mit gondolnak. Ezért a szülők nem mondták el… és tömegesen nem mondták el. Ez a nemzedék széttöredezetten élte meg és fedezte fel a maga XX. századát, a nemzet történelmét egy-egy idősebb pályatárstól. És még egy nagyon-nagyon fontos mozzanat volt itt a ’60-as, ’70-es években: a konszolidáció, a forradalom leverése utáni megtorlás túlélése bizonyos kifutásokat biztosított, ha az emberek elfogadták a játékszabályokat. Most nem közvetlenül Cseh Tamásékról beszélek, hanem azokról, akik fiatal felnőtt fejjel megélték a háborút, a kommunista hatalomátvételt, ’56-ot, a börtönt, ha nem a börtönt, akkor a félelmet, a kétszázezer ember disszidálását… Tehát az előttük járó nemzedékről, amely nem mondta el nekik… az ő szüleik, vagy az ő idősebb bátyjaik nem mondták el, ami történt, és ezt ők fedezték fel. Amikor felfedezték, akkor kilátástalannak érezték azt, hogy ebben a dagonyában, amit a kádári konszolidáció jelentett, egyáltalán lehet élni. És tömegesen elhatározták, az ő szorosan vett társasága, évjárata, hogy disszidálnak. Csakhogy a ’60-as években nagyon nehéz volt disszidálni.

Ez az amnézia korszaka, az elhallgatások korszaka sok tekintetben.

Igen, csak az amnézia, az túl szelíd kifejezés. Mert az amnézia bizonyos önkéntességet feltételez, itt meg a megtorlás félelme állt az elhallgatás hátterében. Tehát nem elfeledés volt, hanem elhallgatás.

Amit nem lehetett kimondani tanulmányban, esszében, publicisztikában, azt esetleg el lehetett mondani a dalszövegekben.

Kétértelműségekkel, ahogy ezt ők megfogalmazták. Sok mindent el lehetett mondani az irodalommal. Ezért volt nagyon nagy jelentősége például a magyar íróknak, irodalomnak és a XIX. századi magyar történelem tanításának. Tehát az 1848-as forradalomról történelem órát tartani azt jelentette, hogy a jelenről nem lehetett beszélni, de a szabadságról 1848 kapcsán igen.

Ötvenhat drámája, amelyről évtizedeken át nem lehetett őszintén beszélni, Cseh Tamást és a családját közvetlenebbül is érintette. Ha jól tudom, 1956 őszén költözött a család vidékről Pestre…

Tordason éltek 1956. november végéig. Nem november 5-én, a harcok közepette, mint Cseh Tamás számtalanszor elmondja, hanem november végén, a még szétlőtt városba jöttek, teherautóval hozta fel a családot az édesapa. Sokkal „szebb” lett volna a történet, ha akkor költöznek, amikor még lőnek. De Cseh Tamás nővére, a nála néhány évvel idősebb Sára elég pontosan elmondja, hogy szó nem volt erről, hiszen akkor nem lehetett a városban költözködni teherautóval, amikor az intervenció legvadabb pillanatai voltak. A költözés november végén, december elején történt.

Miért jöttek fel Pestre éppen akkor?

Ez egy hosszú történet. Az édesapa a Tordason már jóval korábban létrehozott HANGYA mintaszövetkezetnek volt a körzetigazgatója. Úgy hívták, hogy körzetvezető, mert több körzet, több szövetkezet tartozott hozzá. A mintaszövetkezet története egyébként 1904-ben kezdődött. És egy nagyon szép kötet is jelent meg róla, amit zömében Cseh Ferenc, tehát Cseh Tamás édesapja állított össze. Őt 1941-ben helyezték oda. És ezt a mintaszövetkezetet is szétverték természetesen 1945 után. És miután a faluban hatalomátvétel történt, a legrosszabb, legműveletlenebb kiszuperált ávósok kerültek vezető pozícióba, akik csak annyit jegyeztek meg, hogy körzetvezető, és nekik az, hogy nyilas körzetvezető, vagy szövetkezeti körzetvezető, az egyre ment. A családot a szövetkezeti körzetvezetői lakásból Tordason belül, de a falu szélére, egy kvázi kitelepített lakásba költöztették. Ennek ellenére Cseh Tamás ezt elég jól élte meg, és együtt gyerekeskedett a falubeliekkel. A falubeliek megadták a tiszteletet a családnak kitelepített állapotában is, mert az édesanyját nagyságos asszonynak szólították akkor, amikor olyan helyen laktak, ahol nem volt villany sem. És petróleumlámpa mellett – ez élete nagy szerencséje – mesékkel altatták el egymást, miután már olvasni is alig lehetett a petróleumnál. Ezért meséltek a szülők, főként az édesanyja, a nagymamája, a nagynénje és a nővére. Ők együtt éltek Tordason. Az édesapa pedig építőipari vállalathoz járt el. Cseh Ferenc nem tudta feldolgozni, hogy nem képes biztosítani a családjának sem az otthonát, sem a megélhetését. És az első adandó alkalommal otthagyta Tordast. 1956-ban megkapta az Építésügyi Minisztérium egy disszidált munkatársának a lakását, és ezért sem stimmel, hogy november 5-én, mert ehhez kellett néhány hét. Az Építésügyi Minisztériumhoz tartozó vállalatnál dolgozott, és teljesen legálisan elintézte, hogy felköltözzenek Tordasról. A Villányi úton kaptak lakást. Cseh Tamás itt lakott egészen addig, míg albérletbe nem költözött.

Lakótelepi lakás volt?

Lakótelepnek nem nagyon nevezném, inkább lakópark a mai fogalmak szerint, mert kerítése volt, kertje volt, tehát egy „mintalakótelep” volt. A környező emberek úgy hívták, hogy Rákosi-lakótelep. Mert jobb minőségű volt, mint más lakóházak. Az Építésügyi Minisztérium magának építtette ezt a lakótelepet a Villányi úton, egy eléggé frekventált helyen.

Cseh Tamás ekkor tizenhárom éves volt. Könnyen be tudott illeszkedni az új környezetbe?

Igen, sikerült neki, mert nagyon tehetséges volt. Valahogy úgy van, hogy ha valaki valamiben nagyon tehetséges, akkor időnként az egész személyisége átsugárzik az őt körülvevő közegen. Ő nagyon jó kézügyességgel rendelkezett. A legjobb rajzoló volt már Tordason is, és ez a József Attila Gimnáziumban is előjött. A társai úgy emlékeznek: olyan dekorációkat csinált, hogy mindenkinek a lélegzete elállt. Nemcsak az állami ünnepekre, hanem az olyan klubestekre is, amikor meghívhatták a leánygimnázium párhuzamos osztályát a fiúosztályba.

Az érettségi után viszont nem vették fel a főiskolára. És akkor elment segédmunkásnak. Fizikai munkát végzett, volt egy olyan időszak az életében, amikor kicsit kallódott, nem?

Volt. Ő a Képzőművészeti Főiskolára akart menni, mert szeretett volna festőnövendék és az Epreskertben művésznövendék lenni. Ez nem adatott meg számára, de elvégezte a tanítóképzőt, utána pedig Egerben a tanárképzőt. Tehát folyamatosan tanult, és rajztanár lett. A tanítóképző után Perkátára került tanítónak. Az egy szörnyű év volt. Nagyon rossz szobában lakott. Kétségtelen, hogy például ahhoz is protekció kellett, hogy a Munkaügyi Minisztérium tanulóotthonában legyen felügyelő tanár. Onnan került aztán az Üllői úti általános iskolába, ahol nagyon szeretett rajzot tanítani. De időközben vagy ötször jelentkezett a Képzőre, és folyamatosan nem vették fel. Majd végül felvették tanár szakra. Tehát a Képzőművészeti Főiskola Tanárképzőjét is elvégezte; 1972-ben diplomázott. És tanított is egy ideig a Tanítóképző Főiskolán rajzot, és ott negatív élmények érték – elsősorban azért, mert a hallgatók kifejezésre juttatták, hogy nem akarnak tanárok lenni. Ezért abbahagyta a főiskolai oktatói tevékenységet.

Ki fedezte fel, hogy nemcsak a képzőművészet, hanem a zene terén is tehetséges?

Mondhatjuk azt, hogy Bacsó Péter, aki egy nagyon érzékeny filmrendező volt. Az ’50-es években filmgyári dramaturgként nem volt jó a híre, de a ’60-as évektől egészen briliáns felfedezője volt a fiatal tehetségeknek. Bacsó Budakeszire ment, mert hallotta, hogy van itt egy nagyon különleges zenekar. Elment őket meghallgatni, és akkor a Szerelmes biciklisták című filmjéhez szerződtette az együttes vezetőjét, Cseh Tamást a főcímdal zeneszerzőjéül. Ez 1965-ben történt. ’67-ben pedig a Nyár a hegyenben szerepeltette. Egy nagyon-nagyon szép angol nyelvű Altatót írt és énekel Cseh Tamás, amire Mensáros László és Gyöngyössy Katalin táncolnak. Cseh Tamás indult a zenekarával a Ki mit tud?-on is ekkoriban, és a szövegírójuk éppen Bacsó Péter volt. Az elődöntő utolsó fordulójában estek ki.

Cseh Tamás már rajztanárként dolgozott, amikor megismerte a nála három évvel fiatalabb Bereményi Gézát. Mikor is történt pontosan ez a sorsdöntőnek bizonyuló találkozás?

1970-ben. Korábban Cseh Tamás több mint 70 dallamot írt, a szövegeket pedig általában maga fabrikálta. Ezért is lehetett aztán olyan termékeny az a pillanat, amikor a Bereményi Gézával való első találkozás után szinte azonnal elkezdték írni a közös dalaikat. Cseh Tamásnak ugyanis már megvoltak a dallamai. Elővette őket, és a dallamokra írtak szövegeket.

Nagyon furcsa, mert pont fordítva szokott általában lenni, nem?

Ezért olyan egységes, elválaszthatatlan és ezért közös mű a szöveg és a dal, hiszen a dallamra született a szöveg. Később Kornis Mihály is dallamra írta a Szent Józsefet, és Csengey Dénes is a maga szövegeit. Ha nem voltak éppen együtt – általában együtt voltak –, Cseh Tamás elküldte a dallamot kazettán, és a kazettát hallgatva írta Csengey Keszthelyen a Mélyrepülés szövegeit.

Bereményi Géza nagyon művelt ember. Magyar–olasz szakot végzett, tehát volt egy európai horizontja, és ezt a műveltségét belevitte ebbe a munkakapcsolatba. Cseh Tamást általában nem tartják különösebben műveltnek. De egyáltalán fontos-e az ő esetében a műveltség szerepe?

Kevéssé ismert, hogy Cseh Tamás kész emberként jelent meg 1970-ben abban a pillanatban, amikor egy kocsmában találkoztak, majd az Iskola utcai albérletben elkezdtek együtt dolgozni. Ő ugyanis a ’60-as évek közepétől részese volt az Erdély Miklós Virágárok utcai lakásán zajló életnek. Erdély Miklós a magyar happening mozgalom egyik első képviselője, és a neoavantgard képzőművészeti, építészeti, filozófiai gondolkodásban meghatározó ember. És tulajdonképpen ő biztatja Cseh Tamást, hogy írjon dalokat. Az ő felesége, Szenes Zsuzsa textilművész kísérte zongorán az első dalokat, például azt, amely később a Désiré, vagyis Az Ócska cipő címet kapta. Ezt a Virágárok utcában rögzítették francia szöveggel. Nagyon leegyszerűsítő az a népmesévé nemesült konfabuláció, ahogy tréfásan meghatározták egymást (amit aztán sajnos az utókor elkezdett tényként használni), hogy Bereményi, aki megírta a különös, vad, szabadságszerető dalokat, egy gyáva ember, Cseh Tamás pedig bátor ugyan, de buta. Ez bon mot-nak jó, de semmi alapja nincs. Érdemes felsorolni, ki mindenki volt az említett Virágárok utcai lakásban rendszeres vendég Cseh Tamással együtt: Szentjóby Tamás, Pilinszky János, Altorjai Sándor, Enyedi Ildikó, Ágh István, Veress Gizi, Zaránd Gyula, Makovecz Imre, Parancs János, Csurka István, Balaskó Jenő, Jovánovics György. Cseh Tamás számos filmrendezővel is szoros kapcsolatban állt: Bacsót már említettem; a ’60-as évek végén találkozott Jancsó Miklóssal, a ’70-es évek elején Maár Gyulával. A Nyár a hegyen főszereplőjével, Mensáros Lászlóval nagyon közeli barátok voltak. És nem mindenkihez írt Ágh István vagy Nagy Gáspár verset. Szentjóby Tamás párizsi sanzonénekest akart belőle csinálni. Jancsó elvitte hírét a lemezkiadással (Psaume Rouge) Párizsba a Még kér a népre kapott cannes-i díj után.

Mostanában találtam egy nagyon fontos adalékot, amely jól alátámasztja, hogy mennyire hamis az a kép, amit a „tudatlan”, „műveletlen” Cseh Tamásról kialakítottak. A ’60-as évek végén belehabarodtak egymásba Clancier Juliette-tel, egy nagy francia költőnek, Georges-Emmanuel Clancier-nek a lányával. Az apa Illyés Gyula barátja és fordítója volt, és Juliette Illyéséknél is lakott, ha Magyarországon járt. Cseh Tamás és a Párizsban élő Juliette leveleztek, és ez a nagyon szép levelezés most került elő. És Cseh Tamás mit ajándékozott neki? Pilinszky János 1970-ben megjelent Nagyvárosi ikonok című kötetét. Juliette a következőket írta egy levelében – tört magyarsággal, mert nem tökéletesen, de megtanult magyarul: „Tegnap este elolvastam újra a Pilinszky-kötetet, amelyet nekem adtál, a Nagyvárosi ikonok, és olvastam a versek, amelyet legjobban szereted, tudom, mert egy pecsét van az oldalakon a neveddel és a címeddel, mindezeket a verseket, melyeknél van egy pecséted, magányosságról van szó, egyedüliségről.” És akkor szépen leírja, hogy Tamás, te tényleg ilyen vagy… Különös, hogy valaki egy Pilinszky-verseskötetet ajándékoz a szerelmének, és azokat a verseket, amik tetszettek neki, megpecsételte. Ehhez mindenesetre el kellett olvasnia a Pilinszky-verseket, ami azért nem volt olyan nagyon nagy divat akkoriban, kivéve egy szűkebb társadalmi réteget. Mert közismert, hogy azokban az években például Váci Mihály és Garai Gábor képviselték hivatalosan a költészetet.

Térjünk vissza Cseh Tamás és Bereményi Géza együttműködéséhez…

A megismerkedésüket követő időszakban rengeteg közös dalt írtak, de 1970–72 között nem akarták nyilvánosságra hozni őket. Cseh Tamás egyetértett Bereményivel abban, hogy nem paktálnak le a fennállóval azok után, amiken ők keresztülmentek. Úgy gondolták, hogy a dalokat maguknak írják, a barátaiknak, nem hozzák nyilvánosságra, nem vesznek részt abban a nyilvánosságban, ami akkor megadatott. És aztán kimentek Párizsba 1972-ben. Voltak korábban is külföldön, IBUSZ-út keretében, de igazi kék útlevéllel, a három évenkénti külföldi utazásra járó devizakerettel először csak ’72 nyarán.

És akkor úgy tűnt, hogy akár kint is maradhatnak hosszabb távon?

Ők úgy gondolták akkor, amikor elindultak, hogy kint maradnak. Olyan barátaik fogadták őket, mint Ajtony Árpád, Zaránd Gyula és Veress Gizi. (Ők, a párizsi Magyar Műhely című folyóirathoz kötődő értelmiségiek ekkor már jó ideje kint éltek.) A prefektúrára mentek, hogy politikai menedékjogot fognak kérni. De aztán úgy alakult, hogy mind a ketten egybehangzóan úgy döntöttek: haza kell jönni. És azt is elhatározták, hogy akkor nincs tovább ez a bujkálás, és a dalokat hozzáférhetővé teszik a nyilvánosság számára. Ők azért a nyilvánosságnak egy szűkebb szegmensét már korábban megismerték a Még kér a nép című Jancsó-film forgatásának estéin…

Mikor is?

1971-ben.

Cseh Tamás akkor még folyamatosan, teljes állásban tanított…

De nagyon jó igazgatója volt (ezt ő is elmondta), aki elengedte egy-egy hónapra a filmforgatás idejére.

Mi is történt a forgatások estéin?

Ahogy Sebő Ferenc elővette a hangszerét, úgy Cseh Tamás is. És nagy sikere volt a Jancsó Miklós szobájában, a folyosón és az aulában előadott dalaival; Gyurkó László is ekkor fedezte fel (aki aztán később foglalkoztatni kezdte a Huszonötödik Színházban). Akkorra már tucatnyi dala volt; ez a szám 1972–73 fordulójára körülbelül 100-ra emelkedett.

A Lee van Cleef című dal nagyon emlékezetes ebből a korszakából…

Ezek a country-k, észak-amerikai népdalok, a Lee van Cleef és a többiek azért is kerültek ennyire előtérbe, mert nagyon tetszettek Jancsó Miklósnak. A Lee van Cleefet ugyanakkor Cseh Tamásnak át kellett formálnia, mert Jancsó nem fogadta el azt a szemléletet, ami a Cseh–Bereményi páros sajátja volt: „hátat a falnak és megdögleni”; neki úgy kellett énekelni, hogy „hátat a falnak és nem megdögleni”. Így is énekli majd a Szerelmem, Elektra című filmben.

Sajátos életérzést fejez ki ez a sor, illetve az eredeti változata…

Egyáltalán nem volt könnyű feldolgozniuk, hogy a hallgatóik sokszor nagyon szomorúak lettek a daloktól. Bereményi mondja is, hogy ez milyen veszélyes műfaj, ha ilyen pesszimizmust áraszt. Ennek ellenére a valóságtól, illetve az ő egyedi életérzésüktől nem tudtak megszabadulni.

Amit ők képviseltek, az nem tekinthető könnyű műfajnak, illetve könnyűzenének… A könnyűzene inkább a rendszert szolgálta ki a maga sajátos módján, nem?

Igen, csak ne ítélkezzünk ilyen könnyedén. Ami a legfontosabb, hogy ők egy performance-t találtak ki, és ez szorosan ide tartozik. Nem véletlen, hogy az első műsoruknak, amit ’72 őszén csináltak, és ’73. március 1-jén mutattak be a Huszonötödik Színházban, az volt a címe, hogy A Dal nélkül. Ebben az időszakban nemcsak Jancsó-filmek születtek, hanem ekkoriban a televízió elterjedésével egyre-másra (újra) bemutatták a régebbi magyar filmeket is. Például Gertler Viktor Állami Áruház című, 1952-ben készült filmjét. És volt egy nagyon fontos dal, amit ebben a – ma úgy mondanánk – kultikus operettben énekeltek, ez pedig az Egy boldog nyár Budapesten. Ez Szenes Iván és Kerekes János dala, Putnoki Gábor énekli. A Dal nélkül előadása úgy kezdődött, hogy bejátszották ezt a dalt, és bejött Cseh Tamás. Az Ad Libitum együttes, Novák János, Márta István és Kecskeméti Gábor elkezdett játszani. A Dal halála: ez volt az első számuk. Aztán később a lemezt elhagyták, mert bonyolult volt a technika, és Novák csellón játszotta az Egy boldog nyár Budapesten dallamát. Igazi polgárpukkasztás volt, hogy az akkoriban legnépszerűbb dal-formára azt mondták, hogy meghal, és amit ők csinálnak, az a Dal… És aztán elénekeltek az előadás során tizenvalahány Cseh–Bereményi dalt. B. Nagy László, aki egy emblematikus Élet és Irodalom-kolumnista volt akkoriban, azt mondta, hogy amit ti csináltok, az végre valami. Ezzel kapcsolatban érdemes idézni Cseh Tamás magnószalagon fennmaradt emlékezéséből:

„Géza mondta, hogy jön a B. Nagy, Tamás, ma próbálj jó lenni, meg igazi. És én akkoriban abszolút nem tudtam, hogy mi a helyem, még zavarodottan énekeltem. Én hősnek is éreztem magamat, meg tudtam is, hogy semmit nem számít az egész. Előadás után lementünk a földszintre, az étterembe, és akkor odajött a B. Nagy. Letérdelt az asztal mellett és valami ilyesmit mondott, hogy köszönöm nektek, hogy még van valami, a szeme úgy égett, mint a parázs. És akkor mondta, hogy… hogy én egész életemben a spúrom után mentem, mert, hogy nem hagyatkozhattam semmire, már csak a spúromra. Nem emlékszem pontosan, eléggé zilált voltam még, és láttam, hogy a Gézának könnyes a szeme. Amiket mondott, talán az első jelzés volt, mert valahogy a többiekre nem nagyon adtam, de ahogy ez a szörnyű ember ott mondta, hogy köszönöm, meg hogy boldog vagyok, hogy még van valami, ami [valóban] ’van’. Ez volt az első igazság, amit hallottam a Dalokról, szóval engem is megcsapott a szele, túl azon, hogy… hogy láttam, hogy… hogy a Géza majdnem bőg. És mondta a B. Nagy, én ezt megírom. És ez a furcsa ember aztán egyszer csak fölállt, mint a cövek, kijózanodott..., szóval bocsánatot kérve az eddigi jelenetekért, hanem mert hát eddig így kellett beszélnie. Majd fölállt, telefonszámokat fölírt és mint a nyíl, elment. Mondta, hogy egy hét és megvan a cikk, hogy ő ír erről, nem az estről, hanem a Dalokról. Tehát ez ’73-ban volt, a Dalok indulása után nem sokkal. És akkor még egyáltalán nem volt sehol ez a dolog. A Huszonötödik Színházban ment néha napján. És… és akkor eltelt néhány nap és akkor olvastuk, hogy meghalt.”
(A beszélgetésre 1973. április 12-én került sor, 18-án Balatonszárszón B. Nagy László öngyilkos lett.)

Ugyanakkor a korabeli értelmiségnek létezett egy olyan csoportja is, amely nem volt ilyen fogékony Cseh Tamás és Bereményi Géza törekvéseire. Fodor András a következőket írja 1975 elején a naplójába, miután megtekintette Jancsó Miklós Szerelmem, Elektra című filmjét: „Látványban, ötletekben jobb ez a fi lm, mint a Még kér a nép. A perverziók persze ugyanazok a buzeológiától a pisztolyig s az örökmozgó háttérig. Törőcsik itt sem tudja átlépni önmagát, Madaras viszont ezúttal is remekel. Talán az egyik legjobb ötlet, amikor őt a hatalmas labdán gurigázzák. És furcsa módon a piros helikopter is szép látvány. Hanem a ’ hej-hej’-ező újévi kéményseprőről, erről a sanyarú magyar songok Cseh Tamásáról már leszokhatna Miklós.”

Ez a szöveg azért is nagyon különös, mert egyrészt kéményseprőnek nevezi Cseh Tamást, holott köztudott, Fodor András számára pedig pláne köztudott, hogy az a jelmez a Jancsó által ráadott jelmez, és Jancsó is megkapja a magáét, de hát nem ez a fő bűn. A fő bűn az, hogy Fodor Andrásnak testi-lelki jó barátja Hernádi Gyula. És mérhetetlenül féltékeny rá, hogy a Vörös viharkabát című versét Cseh Tamás dallamára írja.

A prózaíróként ismert Hernádi költő is volt, ezt kevesen tudják róla.

Pontosan. Tehát Hernádi „megcsalja” a barátját, amikor együttműködik Cseh Tamással. Ráadásul az a zeneértő világ, amelyben Fodor otthon van, amelynek tagja a nagyhatalmú Petrovics Emil zeneszerző is, eléggé leszólja Cseh Tamás dallamait, amelyek természetesen a kávéházi zenék, az első háború utáni slágerek, a country, a rock, a francia sanzon elegyének tekinthetők. Persze éppen ezért egy abszolút egyedivé gyúrt műformáról van szó, amelyik mindegyikből építkezik, de nem egy tiszta műforma… És az az ellentmondás is figyelemreméltó, hogy ő egy ilyen rossz mondattal elintézi Cseh Tamást, ugyanakkor másutt elismeri, hogy amit Sárdy János csinál, az valami. Az egyik oldalon tehát rajong a magas kultúra iránt. A másik oldalon pedig elfogadja az operettnek a legslágeresebb mivoltát. Ami közte van: Cseh–Bereményit nem, mert azt pótléknak tartja.

Meg lehetne határozni pontosan, hogy elsősorban kiket is vonzottak az ő dalai; kikből is állt az ő közönsége? Ami persze időben is változott… Nem mindegy, hogy melyik korszakáról beszélünk.

Az igazi közege kétségtelenül a ’70-es, ’80-as évek. Pont az az időszak, amikor országszerte nagyon sok kis klub, főiskolai, egyetemi színpad működött nagy intenzitással. Debrecentől és Miskolctól Szegedig, Pécstől Kaposvárig járta az országot. Természetesen a kisebb helyekre is eljutott. Amikor a nyolcvanas évek elején csatlakozott a Katona József Színház társulatához, volt egy megállapodása az intézmény vezetőségével, hogy Budapesten nem lép fel, a színház közönségarányát nem rontja ezzel. Ezt a Katonában egy ideig be kellett tartania (aztán hol betartotta, hol nem). És akkor nagyon sokat járt vidékre. Mindig odament, ahol volt valamilyen közösség. Tehát ahol egy közönségszervező egy kultúrházba lehívta, és a kultúrháznak már volt egy törzsközönsége. Neki nagyon fontos volt, hogy a telefongyár KISZ-klubjában egy olyan társaság van, akik különben is egy közösséget alkotnak. Ez a helyzet el is zárta őt a stadionnyi koncertek világától. Kivételes esetek előfordultak, de talán eléggé jellemző az, hogy amikor Koncz Zsuzsa meghívta őt a Sportcsarnokba, idegenül mozgott abban a közegben.

Bensőséges hangulatra volt szüksége, ami kisebb helyen talán jobban tud érvényesülni.

És neki az is nagyon fontos volt, hogy a sok készülés, a nagy feszültség és a nagyon sok emberi erőt kívánó fellépés után legyen egy társaság, akivel mindezt levezeti. Ezek az éjszakai alkalmak talán hozzájárultak ahhoz, hogy 66-67 évet élhetett.

Mondjuk ki: önpusztító volt.

Igen, de enélkül nem ment neki az a nagy koncentráció, ami ahhoz volt szükséges, hogy a koncertbe mindenét beleadja. És ha mindenét beleadta, akkor kellett, hogy valamilyen módon újra magára találjon. Ebben segítette az, hogy ivott a cimborákkal. És aztán megismerkedett egy másik, szintén önpusztító életmódot folytató művésszel, Csengey Dénessel, aki előbb kötetnyi terjedelmű nagyesszét írt róla (illetve a Cseh–Bereményi párosról) „…és mi most itt vagyunk” címmel, majd a szövegírója is lett. Ez természetesen összefüggésbe hozható azzal is, hogy Cseh Tamás és Bereményi Géza együttműködése egy évtized elteltével fáradni kezdett… ’79 és ’82 között elég sokszor felmerült bennük, hogy ők már mindent megírtak. Mindkettőjükben: Cseh Tamásban is meg Bereményiben is. De Bereményi mondta ki. Ráadásul azért itt külön utak is nyíltak. Bereményi a Megáll az idő című Gothár-film írójaként rájött, hogy ez a filmcsinálás milyen jó, és hogy ő abba milyen sokat beletett…

Azt mondta, hogy ez az ő filmje is, nemcsak Gotháré…

És milyen különös, hogy Cseh Tamás „dünnyögése” indítja el a disszidáló férfit (az apát), és őt hallani (de sehol sincs kiírva Cseh Tamás neve), és az ő hangja szólaltatja meg Bereményinek azt a dalát, amit később, a fi lm végén aztán a főszereplők el is énekelnek.
Visszatérve a szétválásukra: Cseh Tamás lement Gyulára Hernádi Gyulával a Szép magyar tragédia előadásaira. Nyolc kiváló dalt énekelt Hámori Ildikóval Szinetár rendezésében. Elek Judit csinált vele a Műegyetemen egy koncertfilmet; Maár Gyula, Mészáros Márta, Kardos Ferenc, Kézdi Kovács Zsolt, András Ferenc, Kovács András dolgozott vele. Tehát megindult mindkettőjüknek a saját pályája, öt közös nagylemez, koncertsorozat után. Ezzel együtt ő ott állt, hogy nincsen szövegírója. És ekkor jöttek a színház kérésére a kísérletek. Kornis Mihály leköltözött Kővágóörsre, és csináltak egy dalt, a Szent Józsefet, ami nagyon jó, de aztán nem jutottak tovább dűlőre. A színház megkereste Esterházyt, Petri Györgyöt is, érdemi eredmény nélkül. És aztán Csengey, látva ezt, féligmeddig önként jelentkezett. Egyébként ’82-ben még játszották a Levél a nővéremnek-et Másik Jánossal, akivel ugyan összevesztek, de aztán összeálltak. Utána ’84-ben mutatták be a Jóslatot, amihez Bereményi még írt szöveget, tehát az konfabuláció, hogy ők teljesen elváltak. (Egyébként annyi dal volt már addigra, hogy össze lehetett állítani belőlük még az Utóiratot is.) A Jóslat kifejezetten a színház számára készült, és ment is nagy sikerrel. De már kellett a következő darab, ekkor jött Csengey, illetve a Mélyrepülés ’86-ban. És ’87-ben már azt akarta a színház, hogy a Mélyrepülés következő darabja is elkészüljön, és erőteljesen sürgette Cseh Tamás is Csengeyt ezzel kapcsolatban. Küldte neki a kazettát az új dallamokkal, és Csengey el is kezdte írni a dalszövegeket. Néhány szép dal el is készült, de aztán Csengey nagyon erősen a politika felé fordult, és lényegében abbahagyta a dalszövegírást.

A Csengey-dalszövegek maguk is át voltak itatva politikai tartalmakkal…

Igen, az egyik 1986-os szövege 1956-ra utal vissza: „Az az ünnep itt ma, hogy élünk még. / Ugye harminc éve a nagy vizsgán / mind megbuktunk, mind, feleim, / ugye máig bűzlik a romlott bor / meg a bárány vére az ing elején?”

Ez a dal a Szörnyek évadja című Jancsó-filmben is hallható…

Igen, ők nagyon komoly élményt gyűjtöttek a Szörnyek évadja forgatásán. Csengey és Cseh Tamás is szerepelt a filmben, a közös dalaik is elhangzottak benne.

Fontosak, emblematikusak a Csengeyvel közösen írt dalok is, olyan szövegekkel, mint: „Most lenne időben / új erőre kapni, / most lenne időben / végleg megrohadni…” Kár, hogy viszonylag gyorsan véget ért az együttműködésük…

A következő nyáron, 1987 augusztusában a következőket írta Cseh Tamásnak Csengey Dénes: „Ne feledkezz el a lemezgyárat felhívni, hogy mi van a Mélyrepüléssel. Ahogy én most látom, riadalmas gyorsasággal készen lesz az Angyal (pontos cím: Zuhanó angyalok álma), és félni kell attól, hogy a Mélyrepülés elfelejtődik.” A Mélyrepülés lemez elkészült, a következő évben meg is jelent, de Csengey Dénes nem írta meg a Zuhanó angyalok álmát. Ugyanakkor ’87 szeptemberében vitte magával Cseh Tamást is Lakitelekre. Innentől kezdve egyre többet szabadkozott Csengey Dénes, és pontosan látta a jövőt is: „...És ahogy keresni kezdtem a béna munkaképtelenségem okait, lassanként megértettem, észrevettem, hogy már régóta gyűlik, gyülekezik bennem egy előérzet, annak az előérzete, hogy most, egészen rövid idő alatt hihetetlenül megváltozik majd az életünk. Brutális lesz, mozgalmas és végletes, egy lappangó polgárháborús kényszer veszi át a hatalmat cselekedeteink felett. A metaforák halálának évada lesz, a kompromisszumok összeomlásának kora, az öntőformákon túlcsorduló történelem ideje. Megváltozik az értelmiség helyzete, megváltozik a kultúra helyzete, súlyukat veszítik az alkuban, öncenzúrában fogalmazódott szavak, eljön a színvallások ideje… Most nem lehet megcsinálni egy olyan darab premierét, amelyik arról a napról szól, amelyiken megszólal. Szükség van egy-két hónapra, hogy a hamarosan bekövetkezőkről táplált rémképeink tapasztalatra cserélődjenek. Amit ma tudunk, benne van a Mélyrepülésben, amíg ez a vajúdó helyzet el nem mozdult, a Mélyrepülés van érvényben. Talán legjobb lesz, ha Székely Gábornak is megmutatod ezt a levelet…” (Csengey Dénes Cseh Tamásnak, Keszthely, 1987. november 26.) [Kiemelés: Hanák Gábortól – a szerk.]
’89 elején Cseh Tamás nagyon erősen próbálta rávenni Csengeyt, hogy írja meg a Zuhanó angyalokat: hangsúlyozta, hogy itt az utolsó pillanat, kell a mű a Katonának. És ehelyett aztán megcsinálták a 100. éjszakán című, nagyszerű régi dalokból készült összeállítást az Ad Libitum részvételével. Ez megint nagy sikerrel ment a Katonában. De egy-két új dal is volt benne, mert ’89 nyarán megjött Bereményi, és elkezdtek megint együtt dolgozni. És már a 100. éjszakába betettek egy-kettőt az új szerzeményeik közül.

Cseh Tamás és Csengey barátsága hogyan alakult ezek után?

Eltávolodtak egymástól. Cseh Tamás nem érezte azt az elementáris szükségletet, mint Csengey, hogy részt vegyen a közéletben. Cseh Tamásnak a félelmei bebizonyosodtak, hogy ez nem lesz olyan egyszerű, nem lesz olyan tiszta, nem lesz olyan egységben a nemzet. Jól jött neki például 1989. március 15-én, hogy korábban elvállalt egy balatonfüredi március 15-i fellépést, holott tudhatta, mit jelenthet a nagy Szabadság téri televíziószékház-lefoglalás Csengeyvel, Cserhalmival. A harmadik fellépő ezen a demonstráción Cseh Tamás lett volna, és ő inkább elment Balatonfüredre. Ha érzi, hogy ez milyen történelmi jelentőségű helyzet és részt akar venni rajta, akkor a balatonfüredi fellépést nyugodtan lemondhatja egy ilyen pillanatban. De nem tette. Később, már 1990 elején Csengey azt az önfeláldozó tettet is végrehajtotta – annak ellenére, hogy őt Szekszárdon, a szülővárosában simán megválasztották volna képviselőnek –, hogy Keszthelyen indult el a választásokon egy olyan jelölttel szemben, aki korábban a Magyar Szocialista Munkáspárt Központi Bizottságában is dolgozott (foglalkozását tekintve egyébként múzeumigazgató volt). És Csengey Dénes lehívta Sinkovits Imrét, Bubik Istvánt, Kubik Annát és Cseh Tamást egy MDF-es rendezvényre a választások előtt. És Cseh Tamás az utolsó napon lemondta a fellépését… Ezeket az eseteket Csengey hátbaszúrásnak tekintette. Azok az érzetei, hogy az 1989–90-es változás nem erősíti a nemzet egységét, egyre fokozódtak. Az akkori életérzését egy 1990 őszén keletkezett, el nem elénekelt, illetve nem publikált dal dokumentálja. Én ezt nagyon emblematikusnak tartom… (a kézirat dátuma: 1990. november 25., a Bartók Béla úton)

Ha nincsen semmi még
és nincsen semmi már,
Álom szétfolyik, élet szétfolyik,
De egyre folyik csak álomlábon a tánc.

Álomlábakon jársz,
kényszerből van a tánc,
Szól a rossz zene, visszhangzik bele,
Az ember élete ugrándozva bokáz.

Ha nincsen semmi még
és nincsen semmi már,
Fú a szél vadul, élet fölborul,
Torkod elszorul, kirázza lelked a tánc.

Lelked kirázza a tánc,
mit mégis már megint jársz,
Úgy szorulsz belé, még és már közé,
volt és van közé, hogy lelked rá, mit csinálsz.

Lelked rá mit csinálsz
Álomlábakon jársz
Hát így lettél szabad,minden szétszalad,
Járhatod magad, ember ma ígyen bokáz.

Még és még csak bokázz,
Már és már csak bokázz,
Még és már között összeütközött,
volt és van között lelked rá, mit csinálsz.

1990-től már egy új korszak jön, amely Cseh Tamás számára hanyatlást jelent a megelőző húsz évhez képest.

Ez kétségtelen. Az 1990 utáni korszakát talajvesztett periódusnak gondolom. Ugyanakkor ebben a lelkiállapotban is remekművek születtek, hiszen a tehetség már csak így működik. Az 1992-ben elkészült Nyugati pályaudvar, a ’94-ben bemutatott Levél 2. Másik Jánossal, vagy az 1996-ban született A telihold dalai. Ennek az albumnak a dalfelvételei nagyon rossz minőségben készültek el, pedig Bereményi Géza váteszi szövegei rendkívül pontosak ma is:

Ó, a nyugat, a nyugat!
Szép nyugat, szép vadnyugat!
Rég ajánlom én, s lám itt van szegény.
Ó, én szegény kis hazám!

Már nem ajánlanám.
Nem ez volt a cél.
Állkapcsa acél.
[…]

Hé, magyarok, magyarok!
A concept már régen halott.
Szegények lesztek bizony,
Úgy, ahogy voltatok.

(Mélyduma keringő – részlet)

vagy:

Új szótár van, muszlim, vagy mi,
ana ha beg bah, így kell szeretni.
Új szótár van, muszlim, vagy mi,
ana ha beg bah, így kell szeretni.

Zöld világ jött, már kék sincsen,
na most ellenállok, kérem szépen.
Nyíltan hányok magamra keresztet,
lássák, hogy más kultúra illet,
hogy engem más kultúra illet,
hogy engem a saját kultúrám illet.

A hírt vigyétek meg a gyerekeinknek,
hogy minket a saját kultúránk illet,
Vigyétek meg a gyerekeinknek
a hírt, hogy: Nem! Nem!
A hírt, hogy: Nem! Nem!
A hírt, hogy: Nem! Nem! Nem! Nem!
Nem! Nem! Nem!

(Kék páviánok – részlet)

Ennek akkor nem volt visszhangja. Már nem kellett sugdosni, nem kellett a sorok között üzenni. Itt már tacepaokon, napilapokban, televízióban, mindenféle műfajban lehetett az emberek szemébe vágni a leleplező mondatokat.

Jancsó igrice sem ő volt már, hanem egy egészen más karakterű zenész, Lovasi András…

Azért Bereményivel egyszer még fontos a jelenlétük egy rendszerváltozás utáni Jancsó-filmben, és a kiváló filmesztéta és dramaturg, Bíró Yvett Franciaországból is nagyon-nagyon szépeket írt róluk.

Ez volt a Kék Duna-keringő. Ebben énekelte el Cseh Tamás a Kádár keringőt…

Ami a film elején és a végén is elhangzik, és abban az egész miliőben hihetetlenül erős…

„A kék Dunánál élek kérem / édes kesernyés életveszélyben / vörössel kék a táj / jó az itt, hogyha fáj…” Vannak benne ütős mondatok.

Fontos mondatok… És aztán egy más világ jött, ezt ő tudomásul vette. Ez az a periódus, amikor belátta, hogy elő kellene vennie az ecsetet és folytatni a képzőművészetet. De személy szerint nagyon örülök, hogy igent mondott a felkérésemre, hogy legyen a Századunk moderátora. És az utolsó aktív tíz éveiben ezt is csinálta – 2006-ig, amíg a betegség meg nem akadályozta a további munkát. Nagyon hálás vagyok ezért. Annak idején említette: fel volt háborodva, hogy 30 évig énekelt, és nem ismerték meg a boltban. De amióta ott van hetente a Századunkban, másként bánik vele a hentes.

Időben tehát változó volt a hatása. De érdekelne, hogy ez térben hogyan alakult. Voltak-e sikerei Magyarország határain kívül is?

1978-ban a színházak nemzetközi fesztiválját Venezuelában, Caracasban rendezték meg. És arra éppen a Huszonötödik Színházat hívták meg. Az egész társulat ott volt, Jordán Tamástól Jobba Gabin át Cseh Tamásig. És a Még kér a nép színpadi változatát, a Vörös zsoltárt adták elő elsősorban, ami díjat is nyert. De közben legalább négy-öt egyéb fellépésük is volt, ahol színdarabokból részleteket és énekeket adtak elő, és azt akarták, hogy Cseh Tamás is énekeljen. És ő természetesen ellenállt, nem akart egy stadionban magyarul énekelni olyan dalokat, amelyekben a szöveg a domináns. De aztán kilökték a színpadra. És Cseh Tamás elénekelte a Budapestet, a Lee van Cleefet, az Ócska cipőt és az Antoine és Désirét. Naplójában így idézte fel akkori tudatállapotát: „nesztek itt van, úgy sem értitek. És fölényesen, szabadon énekeltem. Megmutatom nektek, ti belgák és franciák.” A szöveg folytatása jelzi, hogy neki is megvolt a maga öntudata: „És mikor befejeztem, döbbent csend, és valami iszonyú tapsvihar néhány másodperccel később ’78-ban. Azóta tudom, hogy nekem is van titkom, hogy én is tudok valamit, és igen, a Géza dalai, de én is ugyanúgy.” Az NDK-ban is járt a Huszonötödik Színház az Ad Libitum együttessel és Cseh Tamással együtt. Ott is volt előadás stadionban, ahol féltek, milyen szörnyű lesz, amikor Cseh Tamás a maga, értelmezésre szoruló szövegeivel kimegy a színpadra. És Cseh Tamás át tudta vinni a maga egyéniségével azt az előadást is, hogy hasson, és hatalmas sikere volt.

Mert a személyisége egy másfajta kulturális közegben is átütő volt. Ez az, amire nagyon kevesen képesek: magányosan, egy szál gitárral átjönni a rivaldán…

Holott minden közhelyszerű emlékezésben ismételgetik, hogy nem volt zenei műveltsége. De a legautentikusabb, legképzettebb zenészek mondják (többek között Másik János is), hogy ő pont annyit tanult meg, illetve pont annyit tudott, amennyivel a legerősebben ki tudta fejezni magát. Cseh Tamásnak nem kellett több. Lehet, hogy más sokkal bonyolultabb fogásokat is el tud sajátítani a gitárján, és akkor a hallgatók arra figyelnek; ő viszont a személyiségét, az erejét, az életét adta bele a dalaiba, és így volt hiteles.