Születtem Magyarországon, 77 éves vagyok,
fejemben összekeveredtek a féldecik, s kormányzatok,
neveltek hazaszeretetre, hittem az Istenben is,
harcoltam két háborúban, túléltem az Istenbe is,
elhagytam, kérném, vagy 39 asszonyt,
s vagy kétannyi elhagyott,
tankcsapdákba hugyoztam, ettem lótetemet
és mégis itt vagyok.
Fejemben egy verkli jár, mely verkli így muzsikál:
túléltem mindeneket, kormányt és féldeciket,
egy magyar túlélő, címzetes vitézlő tönkrement lábain,
de áll önök előtt.
Fiamból idegbeteg lett, nem bírta a váltásokat,
és elnézem az unokámat, látom, hogy gyönge alak,
hogy lesznek ezek túlélők? Valami itt korcsosul.
Kérdezném, hogy száz év múlva ki tud majd itt magyarul?
És ahogy magukat nézem, egyik sem betonkemény,
elszállnak az első szélre. Mi lesz így? – kérdezem én.
Fejemben egy verkli jár, mely verkli így muzsikál:
túléltem mindeneket, kormányt és féldeciket,
egy magyar túlélő, címzetes vitézlő tönkrement lábain,
de áll önök előtt.
