Az első ketrecben még ordítottam,
anyámat pofoztam, és egy rongybabát,
a szám szélén langyosan csordult a tej,
és rács mögött kushadt sötét szobánk.
A második ketrecben már én kushadhattam,
úttörősípomból nem jött ki hang,
ellenőrzőmbe a tanár úr beírta:
„Az lesz, mi apja lett, hazátlan bitang.”
Aztán egy szélben elszálltunk egyszer sokan,
volt, aki Párizsba, volt, aki Pomázra ment,
de mindenképpen
egy nagy szélben.
Úgy hírlett, fogják az Isten torkát többen,
kapaszkodónak nem volt ez éppen silány,
hát én is gyorsan
megmarkoltam.
Rácsok, csillagok, kapaszkodj, félek.
Énekelj, szoríts meg, imádkozz, tölts!
Ékem, szépen,
véged, végem.
Azóta szállunk, madzagon röptetett raj,
roppannak gégék, de egyik sem az övé,
és minden félben,
minden félben.
Egyszer, még egyszer, ebben a percben,
egy utolsó mozdulat, ez még enyém!
Ha most elvétem,
nem kár értem.
Ha most elvétem,
nem kár értem.
