Somlai Margitot láttam én piacon guberálva,
ősz kicsi kontya úgy feszült, mint rég az iskolába.
Láttam ott Somlai Margitot lila eres kezével
szemétben turkálni, s bújtam ott, ne legyen övé a szégyen.
Bújtam a földbe, bódé mögébe,
vén Margit néni, ne láss meg soha.
Somlai Margit, mit guberálsz itt?
Tán azt a szót, hogy... hogy iskola?
Oxfordi diplomás Somlai, latin-angol tanárnő,
öt nyelven tudta mondani azt a szót, hogy teremtő.
S nyolcvanöt éves kézzel ott ügyesen túrt szemétben,
a teremtő éppen nem figyelt, őhelyette is néztem.
Bújtam a földbe, bódé mögébe,
Somlai Margit, nem én,
nem én teremtem, nincs hozzá kedvem,
ezt a világot, nem én.
Somlai Margit, láttam én, talált egy fél pár kesztyűt,
és vele örültem lesben ott, hogy a teremtő enyhült.
Bújtomban szurkoltam: Istenem, Istenem és teremtőm,
a kesztyű párját lelje meg, segíts a vén tanárnőn.
Ultima ora non datur secunda,
a kesztyű párját lelje meg.
Add a kezébe teremtőm végre,
végén még más találja meg.
Mivelhogy volt ott rengeteg
szemétben túró pára,
s minden bódé mögé bebújt
mindnek egy tanítványa.
Piacon járva láttam ezt,
láttam, és jól megnéztem,
úgy mondtam el most, úgy, ahogy
volt is ez voltaképpen.
