Egyszer ezek ketten bementek a Keleti pályaudvarra, a márványterembe. Vonatok, meg a vasutasok, meg a pincérek jöttek-mentek. Hely alig volt, illetve egy asztal volt, ahol ült egy tűzoltó meg egy alezredes civilben, meg egy öregember, kékszemű, rőthajú. Kezében pohár, az öreg így kicsit az asztal sarkán elkülönülve ettől a kettőtől ült, és nézett a sarokba, ahol egy pódiumon egy dizőz állt és énekelt, egy hosszú, régi-régi tangót, ne felejtsük el: egy kelet-európai étteremben…
Homály,
hasztalanul kutatsz,
fedi el az utat, melyen járunk.
Homály,
s csöppnyi keserű íz ez az élet,
talány ez az élet nekünk.
Egy éj,
s itt a régi varázs, újra égő parázs
van a szívem helyén.
Tudom, úgyis hiába futsz, utolérlek,
s kigyúl egy fény valahol.
A csók, ohh,
ez az édes gyümölcs, ami újra itt ég a számon!
A csók, ez a végzet,
a csók, ez a végzet,
halál!
Tánc!
Ha a hajad lobog, engem reggelre
vár a halál,
talán…
szoknyád rubinpiros,
hajad rubinpiros,
füled rubinpiros,
orrod rubinpiros,
szemed rubinpiros,
fogad rubinpiros,
arcod rubinpiros,
hasad rubinpiros,
jajj…
gyönyörű!
Ma még, ma még
újra rám találsz.
Tánc,
mely a halálba visz-
i-i azt, ki hisz a szerelemben.
E tánc
legyen újra ma sikk,
vigyük újra ma sik-
sikerre!
E tánc legyen végzet,
halál!
