Levertem én,
az asztalról,
a kőre egy poharat, s széttörött,
szabálytalan,
tócsa maradt,
szűk konyhánk kövén a borom.
Oly érdekes volt,
ujjammal elvezetni, rajzolgatni ezt meg azt,
borból, kövön.
Először is,
Ida néném,
elgörbült alakját rajzoltam meg,
hátába kést,
mit férje szúr,
ki ormótlan csizmát visel.
Majd Ida néném,
lassacskán madárrá alakult,
és elröpült.
Sírjak, vagy nevessek én,
oly csúfak voltak konyhánk kövén,
úgy, ahogy rajzoltam én,
vén Ida néném, szegény, szegény.
A nénikém,
a férjét följelenti,
mint volt nyilast,
ki alázatos,
ábrázattal,
védekezik a kövön.
Ezt az ügyet,
egy bíró akasztással zárja le,
persze a kötél borból.
Egyre fogyott,
vörösborom,
de azért lerajzoltam még magamat,
rút figura,
aki vihog,
és kőre csak rajzol, rajzol.
Már attól tart,
a kőre, kit rajzoltam, az a figura,
ki én vagyok, hogy ott marad.
Sírjak, vagy nevessek én,
oly ronda voltam konyhánk kövén,
úgy, ahogy rajzoltam én,
csúf magamat, szegény, szegény.
Sírjak, vagy nevessek én,
oly ronda voltam konyhánk kövén,
úgy, ahogy rajzoltam én,
csúf magamat, szegény, szegény.