11. szövegrészlet

A kagylóból pedig zajok jöttek elő, összekeveredtek, egymásba olvadtak súgva, bugyborékolva. Legmesszebbről és alig hallhatóan egy szaggatott hang: a foglalt jelzés.
- Hát nem lehet itt még énekelni se? - üvöltötte Novák.
És emelte a készüléket, hogy a falhoz vágja, hogy menjen annyi darabra, ahány felé a népe, meg menjen annyi darabra, ahány felé a nemzedéke, aztán jöjjön egy jól söprő új söprő, vízözön vagy akármi. Csak aztán megfogta a mozdulatot így vállból, letette a készüléket, rá az elbolondult kagylót és azt mondta magában:
- Jó. Akkor ez lesz, nem éneklek, csak vagyok. Nincsen csodás erejű hangfekvésem, csak szabad vagyok. Nem vagyok követendő példa, csak a maga sorsát uraló ember. Ennyi. És ez végleges.
Így állt Novák a szoba közepén, ebben az elhatározásban, amikor egyszer csak arra lett figyelmes, hogy egy vadlibaraj húz keresztül a szobán, szabályos ék alakban, be a törött ablakon, ki a nyitott előszobaajtón. De valahogy nagyon is vízszintesen, nagyon is egyenesen repültek azok a vadlibák és ebből Novák gyanút fogott. Odarohant az ablakhoz és látta, hogy most aztán elszállt. Most csak igazán. A ház a levegőben lebegett, körülbelül ezer méteres magasságban, mindenféle kötelek és koloncok lógtak le róla, de a földdel a jelek szerint csak egy telefonzsinór kötötte össze. A telefonzsinór pedig a Jégmadár étterem kéményében tűnt el és Novák tudta, hogy az ő barátai csimpaszkodnak a végén, hogy ők röptetik a házat és egyben ők is tartják, hogy végleg el ne röpüljön. Közben persze az alpinisták is lelepleződtek, de velük már nem törődött senki, hanem üdvrivalgások és színes léggömbök uralták a légteret.
- Sikerült! - üvöltötte a tömeg egyik fele.
- Megúsztuk! - így meg a másik.
És mind együtt azt, hogy:
- A mi fiúnk! A mi fiúnk! A mi fiúnk!
- Te jó isten! Sikerült! Mindennek vége. Egyetlen árva ház a levegőben és én elpazaroltam minden erőmet, soha többet nem fogok tudni így énekelni. Vissza fognak húzni és igazuk lesz. Ez így értelmetlen és nevetséges.
Állt a ház a levegőben, a maga kényes egyensúlyában. Állt szegény Novák kétségbeesetten a törött ablaknál és hallotta, hogy most már kinn a függőfolyosón is hatalmas zsivaj dagadoz, hogy ott dörömbölnek, meg kiabálnak a lakók. Az egyik így kiabált, hogy:
- Novák úr! Novák úr! Látja, ezek a maga dolgai! Én mindig tudtam, hogy ennek nem lesz jó vége!
Egy másik pedig azt, hogy:
- Ha már idáig jutottunk Novák, ne szarakodj, hanem vágd el azt a rohadt zsinórt, úgyse működik!
Megint egy másik így, hogy:
- És tessék mondani, elfogadják majd ezt a helyet állandó lakcímnek? Mert én nem vagyok ellene semmi újnak, de azért az embernek legyenek rendbe' a papírjai.
Egy egyenruhás férfi hadonászott, hogy:
- Súlyos hiba ilyen tökéletes célpontot adni! Súlyos hiba ilyen tökéletes célpontot adni!
Aztán egy rekedtes hang pedig, hogy:
- Én nem bánom Novák úr, legyen úgy, ahogy maga akarja, de akkor váltsa vissza tőlem bolti áron az üres üvegeket és adjon is érte mindjárt cseresznyét, mert én józanul lebegni nem bírok!
Aztán egy idős, ősz úr hajolt be az előszobába és mondta, hogy:
- Tudja Isten Novák úr, azért én mégis csak szerettem ezt a földet.
A többi hang beleveszett a zsivajba, lábdobogásba. Novák csak állt a törött ablaknál, nézte kővé meredten, hogy a lakók másznak le egyenként a telefonzsinóron, ki egy faliórával, ki egy szmokinggal, ki egy fodros pólyával a hátán. Látta, amint sorban eltűnnek a Jégmadár kéménylyukában. Végül csend lett, egyedül maradt a házban.
- Jól van kapitány, minden kész, minden rendben, nincs több dobásod, nem volna miért lemászni. Nincs is más hátra, már csak az elegáns vég. Már csak az elegáns vég.
Azzal keresztülsétált a szobán, ki a folyosóra, le a lépcsőn és megállt a ház kapujában. Ott húzódott előtte a telefonzsinór feszesen, pengett, miként a húr. Novák megsimogatta a kapufélfát és mondta, hogy:
- Menj édes! Menj kicsi édesem!
Azzal villant a zsebkése, a ház emelkedni kezdett, mint egy rakéta, ő pedig kilendült és zuhant, mint a kő. Közben ezt mormolta: