Színházi múltam van: Veszprémben voltam büfés.
Mondhatom, esténként volt ott nagy elmélyülés,
egy példát említek: szegény kis Hamletem
az első szünetben úgy elmélyült bennem,
s annyira kifulladt, nem tudta mondani
ideje jöttén, hogy: to be or not to be.
Mert pontosítanom kell, nem büfés, hanem hát
büfésnő voltam csak én.
Lalala-lala-rara-raram.
De hatvannyolcat írtunk, fújtak a reformszelek.
Az egyik alám fújt, jól megemelt engemet
és nem is csak magamban szálltam fel legottan,
káderek, felesek, tüzérek, krémesek,
harckocsik, kellékek akartak szárnyalni.
Hamletem is, ez a kipróbált bizalmi,
felszállt a magasba, akár egy pacsirta,
s ott lebegett énvelem.
Lalala-laraa-raa-ram.
Azóta aztán már színházat igazgatok,
de elmélyülésre még most is alkalmas vagyok.
Tessék csak kérdezni - lám, egyre érkezik
a sok új tehetség -, megmondja bármelyik:
az óvatoskodás került ma túlsúlyba,
de az én eszményem a nyitott kultúra.
Azt mondom, bátorság, nincs itt mit félteni,
jöjjön csak be a nép, vigye, mi jár neki!
Nyolchetes szalámi, rémdráma, akármi,
jó szívvel kimérem én.
Ki én! Ki én! Ki én! Ki én!
Ki én! Ki én! Ki én! Ki, én?