Úristen, hol vagyok?
Úristen, hol vagyok?
Hát mikor váltottam menetjegyet,
hogy velem egy vonat robog.
Úristen, hol vagyok,
Te, Úristen miben vagyok?
Hát mikor szegődtem én ide,
ahol csak félig vagyok.
Fél, fél, félig vagyok,
itt nem is én vagyok,
hisz' helyettem is
valaki játssza csak azt,
hogy ez én vagyok.
– Jó, változtatni fogok – mondta Vizi –, ha itt maradok, végem. Ha ez így megy tovább, végünk van. Mit is csináltam eddig? Semmit, semmit, semmit!
És észrevett egy olyan lapos fürdőszobamérleget, odament hozzá, ráugrott, lenézett és mondta, hogy:
– Nyolcvanegy kiló vagyok, színhús. Majdhogynem lemondtam a terveimről, kis híja. Persze halogattam, halogattam, mint ahogy mindenki halogat és mindenki a halogatásnál rontja el. Jó, akkor én nem halogatok tovább. Még nem késő, tegyünk egy próbát! Most lehet, mert
most akarom.
Azzal odalépett a konyhaasztalhoz, ahol rengeteg mosatlan edény között volt egy pohár, megfogta a poharat, így, felemelte, így és elengedte. [Pohártörés hangja] A Vizi pohara ott maradt a levegőben. Lebegett a pohár a levegőben, Vizi nézte és tudta, hogy mostantól kezdve mindenre képes, mindent meg fog tudni csinálni.
Olvasta mindezt az egyik járókelő az újságban és odafordult a másik járókelőhöz és kérdezte, hogy:
– És maga ezt elhiszi, uram?
De a másik járókelő mondta, hogy:
– Olvassa csak tovább, mert most jön az Ecsédire vonatkozó rész.
És a járókelő olvasta:
A nap felkelt szokásos fényeivel,
ocsúdott Ecsédi: felkelni kell,
a házigazdáért kiáltozott,
de Vizi sehol sem találtatott.
Ecsédi várt, így még nem félt soha,
üresen visszhangzott másfél szoba,
hetekig várt és csak konzerven élt,
ki tudja, Vizitől mit is remélt?
Végül az utcára lopakodott,
azóta láthatni Ecsédit ott.
Fényképpel zaklat sok járókelőt:
ez itt a barátrom, látták-e őt?
Nemleges választ kap, de el nem hiszi.
Mit is találtál ki, hol vagy Vizi?
Úristen, hol vagy, Vizi?
Mi az, 'mit tudsz, Vizi?
Mire is váltottál menetjegyet,
mutasd, hogy mi az, Vizi!
Miért hagytál itt, Vizi,
ahol csak félig vagyok?
Hisz' helyettem is valaki játssza ezt,
itt nem is én vagyok.
És Ecsédi rohant egyre az utcákon, hogy:
– Nem látták a barátomat, nem látták, nem látták?
És sejtelme sem volt róla, hogy azon a sorsdöntő éjszakán Vizi elhagyta a lakását, lement az utcára és sietős léptekkel a Keleti pályaudvar felé indult. Mosolygott magában és mondta, hogy:
– Igen, itt hagyok mindent, új életet kezdek, új irányba. Úgy, mint Arthur Rimbaud, ez a sajátos világú, fiatal, francia költő. Legyen ő a férfiideálom!