Antoine, s Desiré
bent a kocsmában,
egy napon, egy napon, különös napon
egy bogarat találtak.
Pohárban találták,
sötét volt, fényes,
egy napon, egy napon, s azóta is
megfigyelésük tárgya.
„Mondjuk én ideteszem, te meg most odaállsz.
Aztán én állok oda, de akkor te meg ideteszed.”
Tárá-ráárárám,
tárárá-ráárárám.
„Hiába, hiába! –
Antoine haragszik. –
Teveled nem lehet, nem lehet!”
És máris elindul.
Desiré mögötte,
kezében bogárral.
„Antoine, Antoine, egy pillanat!”
De Antoine nem áll meg.
Ott áll hát Desiré,
kezében bogárral.
„Antoine, Antoine, Antoine...”
Végül elfordul.
„Mondjuk én ideteszem, te meg most odaállsz, aztán én állok oda, de akkor te meg ideteszed... aha... hogy is? ...hogyha én ideteszem, akkor te odaállsz, mikor meg én odaállok, akkor te már mindig idetetted... áhá... áhá... értem, illetve mindent... jó, nem... nem, várjunk csak, egyszerű... odaállok, ideteszitek... nem... nem odateszitek, idébb... még idébb! Háhá... áhá... ti odamentek... de ha nem mentek oda, az se baj... hanem ide, erre én még idébb... nem... nem, nem most teszem oda azonnal... hova is... egyáltalán... nem... majd én eldöntöm... így... vagy nem... majd ő... majd ő dönti el... sőt... persze... há' egyszerű... idébb... idébb... és akkor ti hova teszitek? Megnézem... áhá.”