Senechal Diana Louise
a szolnoki Varga Katalin Gimnázium tanára
„Ennek vége. Értik?” A művészi ismétlés kérdése a Frontátvonulásban
Sok különböző (és néha ellentmondásos) módon lehet értelmezni Cseh Tamás és Bereményi Géza Frontátvonulás című műalkotásának végét („Ennek vége, érted?” és „Ennek vége. Értik?”), de legalább részben a művészeti ismétlésről szól. Még a vége előtt, azt mondja Vizi Ecsédinek, hogy „Én nem tudom, hogy hányadszor csináljuk ezt, kétszázadszor, vagy háromszázadszor […] Elég ebből, Ecsédi.” Ecsédi pedig ráveszi Vizit, hogy még egyszer játssza el a „titokzatos” dolgot a pohárral. Abban a párbeszédben rejlik a Frontátvonulás egyik fő feszültségforrása: a művészi ismétlés és befejezés közötti konfliktus. Hányszor lehet végigjátszani egy játékot vagy színdarabot, mielőtt megszokottá válik? Vagy mindig magában hordozza a meglepetés, alkotás lehetőségét? A Frontátvonulás ezekre a kérdésekre nem válaszol, hanem komolyan játszik velük az elejétől a végéig. A mostani értelmezésem szerint a Frontátvonulás kissé Ecsédi nézőpontja felé billen, de a benne lévő kérdések végül nyitott maradnak. Az előadásom ezekről a kérdésekről fog szólni. Bár előadásom egy megjelenés alatt álló könyvemen, valamint a Frontátvonulásról szóló cikkemen alapul, azt is várom, hogy egy kicsit el fog térni tőlük, hiszen a Frontátvonulás annyira sokrétű és sokszínű, hogy mindig frissen élem meg, akárhányszor elolvasom a szöveget, meghallgatom a lemezt, vagy megnézem a SICC Production verzióját. Így az ismétlés kérdése nemcsak magában a Frontátvonulásban, hanem a néző élményében is szerepel.