Egy vőlegény,
egy vőlegény jön majd helyettünk,
szálas lesz, 81 kiló,
vőle-vőle-vőle-vőle-vőlegényünk,
éppen a helyünkbe való.
Jól látom, szálas lesz, aki lép helyünkbe,
éppen a helyettünk való.
Jól elcsábítja, jól elcsábítja,
mit elcsábítottunk volna mi.
Ének dicsérje, aki jön helyünkbe,
fecsérelt helyünkbe, ki jön,
új évad érkez fecsérelt helyünkbe,
fecsérelt helyünkbe, ki jön.
Egy vőlegény, sunyítva rókaúton,
jöv-jöv-jövőnek fia,
új évad érkez fecsérelt helyünkbe,
nálunk különb lesz, na ja.
Értettük volna a szót,
értettük volna a szót,
a lánybúcsúztatót,
mások esküvőjén így leszünk tanúk,
„igen”-mondáskor hátul állhatunk,
többé ilyen nem lesz, mint milyen mi vagyunk,
mondanánk az igent, de nincsen tanúnk,
új vőlegények jönnek rejtekutakon,
lesznek esküvők még, megjósolhatom.
Egy pillanat, úgy érzem, teljesen tisztán látok valamit!
Megvilágosodásom van! Úgy érzem, hatalmas villanást látok, gigászi vaku,
hatalmas fény, mekkora fény! Persze, persze, a vőlegény!
A vőlegény, aki jön majd helyettünk,
s a lányokat mind elviszi,
végleges-vőleg, végleg-vőlegénye,
még nyomot őrzünk se mi.
Így lépnek, lépnek,
így lépnek nyomodba a 80-as évek emberei.
Ének dicsérje, aki lép helyünkbe,
fecsérelt helyünkbe, ki jön,
a vőlegény!
Új évad érkez fecsérelt helyünkbe,
fecsérelt helyünkbe, ki jön.
Ének dicsérje őt, ének dicsérje őt,
a vőlegényt!
Ének dicsérje őt, aki jön.
Ki az? Hát a vőlegény!
Ének dicsérje őt!
Jaj, gyönyörű!
Ének dicsérje őt!
Ének dicsérje őt!