Kék zakóm hajtókáját,
gallérjára hullt korpáját,
zsíros kamaszhajamnak összes drótszálát
Poremba Éva simította le.
Kék nadrágomnak fehér foltját,
nadrágomnak gyűrött hajtókáját,
lábam közé gyűrt éjjel minden párnáját
Poremba Éva simította le.
Tálá-lárárárá-rárá-lárárárám,
tálá-lárárárá-rám,
bam-bam-bam-bam.
Kék zakómban hordom azóta is,
hajtókám alatt van azóta is,
bőröm alá jól odabújt Poremba Éva szegény,
úgy, ahogy rád annak idején.
Tálá-lárárárá-rárá-lárárárám,
tálá-lárárárá-rám,
tááráá-rárám.
Vége úgy lett, ahogyan lehetett,
ő férje előtt szégyenkezett,
talán arra várt, hogy majd valahova elviszem én,
jó, de hova, kérdezem én,
innen hova, kérdezem én.
Ő szégyellt és szégyelltem én,
túlkoros ő és kortalan én,
így köszöntem végül is: kezit csókolom én,
ha férjével jött annak idején.
Tálá-lárárárá-rárá-lárárárám,
tálá-lárárárá-rám,
bam-bam-bam-bam.
Talán arra várt, hogy én elviszem,
így nem vitte végül el senki sem,
minden fehér foltomat ő törölte le,
az ő lábam közé gyűrt ideje.
Tálá-lárárárá-rárá-lárárárám,
tálá-lárárárá-rárá-lárárárám,
tálá-lárárárá-rárá-lárárárám,
tálá-lárárárá-rárá-lárárárám…