Désiré elgondolkozva állt a már-már deres fák között, késő ősz volt, majdnem tél, nézte a földet és ez elég gyakori volt nála, hogy hirtelen fölordított a csöndben, az üres parkban. A jeges fák, meg a befagyott Feneketlen-tó visszaverték a hangot, és azt üvöltötte a Désiré, hogy:
Emlékszel még, mit mondtál, Vera,
egy étteremben mondtál néhány mondatot:
hogy „mások vagyunk mi, más kor ez,
mint a többi korszakok.”
Jó, hogy túléltem ezt. Jó, hogy túléltem ezt.
Jó, hogy túléltem ezt. Jó, hogy túléltem ezt.
Jó, hogy túléltem ezt.
S folytattad, Vera: „ha várunk, elszalad,
a korszakunk, a saját korszakunk,
egyetlen tett kell, valami jel kell,
hogy vagyunk.”
Jó, hogy túléltem ezt. Jó, hogy túléltem ezt.
Jó, hogy túléltem ezt. Jó, hogy túléltem ezt.
Jó, hogy túléltem ezt. Jó, hogy túléltem ezt.
Jó, hogy túléltem ezt. Jó, hogy túléltem ezt.
Azzal felálltál, és falhoz vágtál egy hétdecis,
vagy literes fehéret.
Pincérek jöttek, örültem, hogy vége, fizethetek.
