És a Bajkál-tó partján,
kint a sekélyben a bokámat megmosom.
A lábbilincs – Vive la republique! –,
még vérzik a nyoma.
Hát mostantól úgy,
úgy leszek végleg, mint magvaszakadt hazám:
e birodalom mélyén
nem fogannak tőlem már új harcok soha.
A torkom szűk, a két bokám véres,
– vive la… – bilincses, véres.
Szűzanya, úrnőm! Idenézz és lásd:
a tavon csak a szél fut, a reménység elmerül.
– Vive la republique! – Nincsen nekem,
– vive… – csapatom többé.
Szavam sincs, csak sípoló lélegzetem.
Fenyvesek zúgnak,
a szemhatárt elállják, a kiáltást elnyelik.
Majd engem is,
engem is elnyelnek nyomtalanul.
És addig semmi,
addig csak bilincsek, tetvek és őrület,
és orosz feleség,
– Vive la republique! –, és két orosz gyerek.
Ennyi, ennyi a vége.
Ezt, ezt majd tagadjátok el!
Vive la…