És úgy áll velem a dolog, hogy:
A fogaim még épek, de azt álmodom néha,
hogy mind a harminckettőt szétrágom, kiköpöm.
Ilyenkor álmomban zendülő vagyok,
vagy gályarab, vagy garabonc, babonás csütörtökön.
Vagy éppen egy erőd ostroma közben
tisztjeimnek mutatom a térkép egy helyét,
s az utolsó támadást jelző nyilak közt
fehérlik olyankor a fogmorzsalék.
És aztán előre fiaim, a fejünk fölött már
falja a tetőt a vörös kakas,
ebben az álmomban csak addig élünk,
ameddig utat vág nekünk a vas,
és tudjuk, itt ezt a falat nem fogja semmi,
a mozsárgolyó, mint egy tortaszelet,
szétkenődik a sötét mellvéden,
s a ló alólam gazdátlan hátraüget.
Még ugyanaz az éjjel, ugyanaz az álom,
ugyanaz a ropogás dobhártyám falán,
egy kertben bolyongok kora est-időben,
és éhes vagyok, mint még soha talán.
Most megint egy női hang: „Elhűl az étel!” –
hányadszor ismétli, nem is tudom,
s én vacsora előtti sétámat rovom
egy kavicsos sétányon, szétmálló fogaimon.
