12. szövegrészlet

És a telefon még mindig csengett. Novák a csengő telefonra nézett és mondta, hogy: Nem veszem fel!
Visszatartom magam tőle. Hát nincsenek itt más magyarok?
Csak ezek a kappanhájas, szétkenődött, rokkantlelkű nyavalygók
vannak itt? Hát ezekkel én nem fogok együtt énekelni, én
ezekkel nem fogok összefogódzni! Ne hívjatok többet, nem
veszem fel, nem leszek veletek kapatosan bőgő magyar tarka!
Mostantól kezdve egyedül, egyedül imádkozom.
És ebben a pillanatban a telefonnál..., és rögtön újra csörgött.
És novák mondta, hogy: Úristen! Úristen! Ez én vagyok! Ez a
másik felem. Igen, kettéhasastam, kettéshasadtam egy óvatlan
pillanatba, és az egyik felem mégiscsak a Jégmadárban kocsmázik
reggel óta ezekkel. Igen, el tudom képzelni, hogy nézhetek ki.
Ilyenkor már csak dicsekedni, meg panaszkodni, dicsekedni, meg
panaszkodni. Pontosan tudom, amikor itt tart az a másik felem az
ivásban, meg az elvonásban, akkor mindig keres magának valakit,
fizetni neki egy-két felest, vagy kér tőle ő, és azt mondja, hogy: Tudod,
öreg, ki vagyok én most? Méltatlan helyzetben látsz, de ne higgy
elhamarkodottan, hanem tudd meg, hogy én vagyok az utolsó magyar.