Színházi múltam van, Veszprémben voltam büfés,
mondhatom, esténként volt ott nagy elmélyülés.
Egy példát említek: szegény kis Hamletem
az első szünetben úgy elmélyült bennem,
s annyira kifulladt, nem tudta mondani
ideje jöttén, hogy: „to be, or not to be”,
mert pontosítanom kell, nem büfés, hanem hát
büfésnő voltam csak én.
Hm-hmm-hmmm...
De hatvannyolcat írtunk, fújtak a reformszelek,
az egyik alám fújt, jól megemelt engemet.
És nem is csak magamban szálltam fel legottan,
káderek, felesek, tüzérek, krémesek,
harckocsik, kellékek akartak szárnyalni,
Hamletem is, ez a kipróbált bizalmi
felszállt a magasba, akár egy pacsirta,
s ott lebegett énvelem.
Hm-hmm-hmmm...
Azóta aztán már színházat igazgatok,
de elmélyülésre még most is alkalmas vagyok.
Tessék csak kérdezni, lám, egyre érkezik
a sok új tehetség, megmondja bármelyik.
Az óvatoskodás került ma túlsúlyba,
de az én eszményem a nyitott kultúra,
azt mondom, bátorság, nincs itt mit félteni,
jöjjön csak be a nép, vigye, mi jár neki.
Nyolchetes szalámi, rémdráma, akármi,
jó szívvel kimérem én.
Ki én! Ki én! Ki én! Ki én!
Ki én? Ki? Ki? Én! Ki? ...
