5. szövegrészlet

Au... - mondta az árus.
És egy rohammal Antoine lábához vetette magát, átölelte és mondta, hogy:
- Igen, én köszönöm, köszönöm, hogy megmutatta, mert ugye maga megmutatta. Vezérgondolat, vezérfonal... Legyen a vezérem!
És ekkor érkezett Désiré le a metróállomásra a mozgólépcsőn, és úgy találta a barátját, hogy annak a lábát éppen egy árus öleli át, miközben fénylő arccal kiabál fölfelé. És Désiré meg is nézte őket, hogy szép kép. És közben zúgva érkeztek a szerelvények, megálltak, kiszálltak, továbbment. Jött egy szerelvény, kiszálltak, beszálltak, megállt, továbbment. Jött egy szerelvény, újak kiszálltak, régiek be, ki, be. Jött egy másik, azt várták. Mások a másikat várták. Megint mások várták a megint másikat. A megint másikkal újak jöttek, újak ki, régiek be, újak ki, régiek be, ki, be. S jött a legújabb, hozta őket és megérkeztek.
Ott hagytuk abba, hogy, hogy Désiré megérkezett a metróállomásra, és hogy úgy találta a barátját, hogy annak éppen egy árus öleli át a lábát. És Désiré szaladt oda Antoine-hoz és mondta, hogy:
- Szervusz, Antoine! Szervusz! Szervusz!
És ölelte volna meg, csakhogy a mozdulatot akadályozta a térdet átkaroló fiú, ezért így ölelték meg egymást, így, így... És Désiré kérdezte, hogy:
- Mit fogunk ma csinálni, Antoine?
- És Antoine mondta, hogy tudok valamit.
- Persze, de mire fogjuk használni?
- Tudod mi van most?
- Én - mondta Désiré. Én tudom, merthogy ma reggel, mikor kijöttem az ajtón, az ajtón ott volt a tábla, meg rajta a nevem, meg két női név, meg két gyerek név, a feleségem neve Olga, azt mondta a tábla. Tetszik ez a név neked, Antoine? Merthogy én akkor, azóta tudom, hogy ez a feleségem van nekem. Én tudom, tudom mi van, tudom mi van.
- Tudod mi van most?
- Én, én olyan kicsi vagyok, mint a saját magam körömfeketéje, én olyan tömeg, tömeg, tömegember. Ne csinálj úgy Antoine, minthogyha te nem, itt nekem. És különben is, mit nézel? Mit nézel? Mi az, amit nézel? Hogy nézel Antoine, hogy nézel Antoine?
És csak nézett Antoine bele Désiré szemébe. És Désiré már akkor kezdte sejteni, hogy mire képes Antoine, mert Antoine szembogara csak tágult, tágult, tágult, tágult. És a glabella két oldalán két út jött ki Antoine szeméből, két felvonóhíd. És Désiré hirtelen ráállt az egyik útra, és elindult Antoine egyik szemébe, találomra. Persze az emberek ott a metróállomáson csak azt látták, hogy két ember áll a márványpadlón és nézi egymást, de Désiré érezte, hogy megy be. És, és ment be Antoine jobb szemébe, a jobb keze felé eső szemébe. És mire oda megérkezett, már kisgyerek volt, és egy, és egy nagy rétre érkezett. És ott a réten megsimogatták, megbüntették, aztán ajándékot is kapott, Inota-csokoládét. Aztán megengedték, hogy hazamenjen, ott szeretettel várták. És, és megmondták, hogy mit kell csinálni, és azt ő jól meg is csinálta, szépen. És még akkor még el is bújtatták. És akkor jött egy olyan nagy, meleg, langyos, egy olyan nagy, meleg, langyos. És Désiré odabújt, odament és, és odabújt. És, és ott, ott olyan volt neki, hogy, hogy úgy dünnyögtek, meg morogtak, meg szöszmötöltek, meg matattak rajta. És Désiré hallotta, hogy cirr-cirr, meg hallotta, hogy murr-murr... Nem, nem berregés nem volt!
És Désiré minden erejét összeszedte, sarkon fordult Antoine szemébe, és ki, ki, kijött le az úton, le a márványpadlóra. És ott szembefordult Antoine-nal és mondta, hogy:
- Na ne hülyéskedj, Antoine!
De az Antoine szeméből kijövő utak újra vibrálni kezdtek, és Désiré egy kicsit tétovázott, és aztán gyorsan bement Antoine másik szemébe, a bal szemébe, a bal keze felé eső szemébe. És hogy ott mit látott? De hagyjuk ezt, mert, mert ott is megfordult rögtön, és onnan is ki, ki, le az úton, le a márványpadlóra, ahol Antoine, meg az újságárus már várták. És Antoine azt kérdezte Désirétől, hogy:
- Mit láttál, Désiré?
És az újságárus is odaugrott és kérdezte, hogy:
- Mit láttál? Mit láttál? Mit csinált veled ez az ember? Velem is csinált valamit! Velem is! Velem is! Velem is! Velem is!
És Désiré mondta, hogy:
- Láttam magam öregen a szemedben.
- És milyen volt, Désiré?
- Feküdtem kicsit. Kicsit nehéz elmondani, mert az előbb gyerek voltam, most meg feküdtem, vén. Sokan voltunk, egész légió, nejlon zsákokban mindannyian. Jéghideg volt, csempék. A nagylábujjam fájt egy hurokban. A hurokról egy szám lógott le.
- Hányas szám volt, Désiré?
- Aztán bejött egy kerek fejű, meg egy fiatalka. A kerek fejű megfogta a zsákomat, amiben én voltam szereplő, mint egy nyúl. Aztán a fiatalka ruhákat hozott, az én ruháimat, amiben én majd szép leszek a szertartáson. Aztán a kerek fejű megfogta megint a zsákomat és azt kérdezte a fiatalkától, hogy:
- Ez az apja?
- Nyugalom! - mondta Antoine. Nyugalom! Ne csapongjunk! 
- Igen! Nyugalom! Ne csapongjunk! - ugrott oda a suhanc, az újságárus: - Ne csapongjunk! Foglaljuk össze! Foglaljuk össze, mer' mi van a gyerekkor meg az öregkor között? Mik a zászlók? Mik a kivezető utak? Kik a felelősök? Nevezzük meg őket! Nevezzük meg őket! Nevezzük meg őket! Kik a felelősök azért, ami most velünk van? Nevezzük meg őket! A gyerekkor és az öregkor között? Akkor most meg tudjuk nevezni őket! Nevezzük meg őket! Nevezzük meg őket!
- Nyugalom! - mondta Antoine. - Nyugalom. Szúrjunk le egy pontot. Milyen évet írunk most?
- '974-et - válaszolt Désiré, meg az árus egyszerre.
- Jó - mondta Antoine. '974-et. Legyen az a kiinduló pontunk. El kell indulnunk valahonnan. Tehát, nézz rám Désiré. Nézz rám nyugodtan. Ne félj! Most elindulsz, és megmondod nekünk, hogy mit fogsz énekelni ez év szilveszterén, '974 szilveszterén.
[megszakad a felvétel]