A megszépült letartóztatás. Kiállítás-színházban a Kádár-korszak

(Mélykuti Ilona: A legvidámabb barakk és a legszomorúbb demokrácia.
A megszépült letartóztatás. Kiállítás-színházban a Kádár-korszak. 
168 óra. III. évf. 41. 28–29.)

 

 

A legvidámabb barakk és a legszomorúbb demokrácia.
A megszépült letartóztatás. Kiállítás-színházban a Kádár-korszak

 

Múzeumban a Kádár-korszak, avagy a hatvanas évek kiállítás-színháza: nagyjából így summázható Bereményi Géza és Cseh Tamás legújabb „vállalkozása”. Vállalkozásnak persze csak a divat kedvéért lehet nevezni, hiszen valójában épp annyi mindebben a hitelesítő (tehát korántsem megszépítő) szándék, mint a saját, keservesen is tartalmas ifjúságunk iránti nosztalgia. Mélykuti Ilona beszélgetett a fenti „párossal”, amelynek dalai is tárlót kapnak a kiállításon.

-Kezdjük egy idézettel. Tehát: „ - Azt mondd meg, Antoin, mi az: történelem? - Valami tantárgy lesz, ha jól emlékszem.” Tantárggyá merevedett volna már az itt „kiállított” Kádár-korszak?

CSEH TAMÁS: Kiállítási tárgy mindenesetre már lehet.

- Ez azt jelenti, hogy már ennyire eltávolodott, már kiállíthatóan néma és mozdulatlan?

BEREMÉNYI GÉZA: Több évtizedről van szó. Állítólag azokon az évtizedeken belül is változtatta arcát a korszak. Ideje azért kiállítást rendezni belőle, mert most már – akárhogy volt is – történelmi periódusnak számít. Hiába történt azóta túl kevés változás, biztos, hogy vége. Talán jó lenne búcsúzni tőle.

- Ez tehát korszakzáró kiállítás?

Cs. T.: Reméljük. Bizonyos rekvizitumai egyébként már most sincsenek meg. Például a krakkói vonat étkezőkocsija – ezt azóta már szétszedték. Pedig valójában ez indította el a lavinát, hogy ne kiállítás legyen, hanem úgynevezett kiállítás-színház. Amelyet egyébként Bereményi Géza határozott meg így. A dalokra akart építeni egy Kovács László nevű tatabányai kultúrigazgató-helyettes. Kiállítást akart a dalokból, a hatvanas-hetvenes évekről, tehát a Kádár-korszakról. Amikor aztán beszélni kezdtünk arról, milyen is lehetne ez a kiállítás, felrémlett a krakkói vonat étkezőkocsija, meg az, hogy a közönség azon átmenne. És milyen szép lenne, ha abban volna egy lengyel pincér, aki lengyelül beszélne, és a vodkát 32 forintért adná üvegenként, mint annak idején. Hiszen a dalban is benne van. „A vodka 32 forint, és a Mambo magnón szól a dal.” Aztán egy ember kevésnek bizonyult, és egyre többen lettünk. Rajk László, aki a díszletet csinálta, a színészek, akik majd nemcsak pincérként, hanem sokféle korabeli alakban mozdulnak meg: vámtisztként, igazgatóként, pénztárosként, zongoristaként, albérlőként és így tovább. Így dúsult fel ennek a kornak kezdetben csupán tárgyakból szándékozott kiállítása egyszer csak színházzá.

- Ha belépek a krakkói vonat étkezőkocsijába, föl kell vennem az „NDK-fülbevalót”?

B. G.: Már belépésük pillanatában orkánkabátot, védőöltözetet kapnak a nézők. Aztán húszas-harmincas csoportok indulnak végig a kiállítás labirintusán. Nem fogja senki bántani őket, csupa ismerős helyen járkálnak majd, még ha gyerekek is. Lesz vámvizsgálat, csomagkiadó, láthatják a korabeli Velencei-tavat, aztán a korszak egyik jellegzetes figuráját, az albérlőt is láthatják majd albérleti szobájában. Meg a munkást. A kiállítás végén a jövő éttermében, a Kapreál étteremben is elidőzhetnek…

- Aminek már semmi köze a Kádár-korszakhoz?

B. G.: Nem, az már a jövő. Még a mostani korszakhoz sincs semmi köze.

- És meg tudom fizetni a belépőt? Egy előételt ehetek-e például?

B. G.: Aki a kiállításon részt vesz, az ingyen mehet oda. Csak figyelmeztetésként mondom, ott kék színű sört mérnek.

- Hűha! És miért éppen kéket?

B. G.: Mert a jövőben, a kapitalizmusban kék színű lesz a sör.

- És nekem kötelező meginnom?

B. G.: Nem tudom, ez még megoldatlan. Harminc év múlva azonban más lesz a söre színe, erre már most esküszöm.

- Én viszont szeretnék egy kicsit ragaszkodni az „NDK-fülbevalóhoz”. Még akkor is, ha nincs a fülemben.

B. G.: Az a tárlókban lesz, tehát a múltban. Kiállítási tárggyá változik.

- Csak hát én nem ahhoz az „NDK-fülbevalóhoz” szeretnék ragaszkodni, amelyet a tárlóból a fülembe tehetek. Ahhoz ragaszkodom, amelyről azt hiszem, hogy a fülemben van, és ettől értek mindent, amit mindannyian értettünk akkor, akik most nem értjük egymás nyelvét. Valamiféle nosztalgia volna ez?

B. G.: Nincs vita, van ebben valami nosztalgia. És még a szépséget sem nélkülözi. Mindenki olyan kedvvel készült erre a kiállításra, hogy én nem is tudom, honnan vettek ennyi kedvet és nosztalgiát…

- De hát akik mindezt kitalálták, azoknak is volt némi nosztalgiájuk, nem?

B. G.: Jó, de mi azt hittük, hogy csak nekünk van…

- Ezt le szokás ma tagadni…

B. G.: Benne éltünk mindebben, és ezek az emlékek emlékek maradnak. És ez a kiállítás nem valamiféle durva leszámolás ezzel az idővel. Inkább rátekintés, emlékfölelevenítés tárgyakban és helyzetekben. Kellemetlen helyzetekben is, mert persze egy csomó kellemetlen helyzet is volt abban az időben. Viszont én azt a korszakot megtiszteltem azzal, hogy akkor voltam fiatalember. Az ifjúságomat pedig nem lehet elvenni, azt semmilyen korszak nem veheti el. Tehát abban az időszakban van valami nagyon élvezetes is, mert hát a fiatalság élvezetes dolog.

- És az ember ragaszkodik mindenféle emlékhez…

Cs. T.: Azok a kis letartóztatások megszépültek az idők során.

B. G.: És jó tanácsot is kapott az ember a rendőrtől, miközben beszállították. Egy rendőrrel ugyanis nagyon összejöttem az elmúlt rendszerben, amikor egy zavaros nőügy miatt, zaklatott arckifejezéssel mentem az utcán. Ezért hát letartóztattak, aztán nem tudtam rendesen elszámolni a személyi igazolványommal. Ekkor azt mondta a rendőr: - Látja Géza, ilyenek a nők. Ez nagyon megható volt, úgyhogy ezt például nem felejtem el annak az őrmesternek.

- A kiállítás címe egy vicc, amelyen annyiszor fanyarul mosolyogtunk, nevezetesen, hogy mi vagyunk a legvidámabb barakk.

B. G.: Engels mondta, úgy hiszem, hogy minden korszak nevetve búcsúzik önmagától. Hát talán jó lenne nevetve elbúcsúzni ettől is…

- Ezt a viccet hallottam módosult formában is. Ma így hangzik: „Régen mi voltunk a legvidámabb barakk, ma mi vagyunk a legszomorúbb demokrácia.”

B. G.: Innen a nosztalgia. A mamámnak jobb volt az élete a Kádár-korszakban, csak nekem jobb a mostaniban, én élvezem jobban a mostanit. Neki akkor több pénze volt. Most nyugdíjas, ezzel mindent elmondtam…

- Bereményi Géza egy interjúban azt mondta: nagy, puha, meleg sötétségben éltünk, egy gyufagyújtásnak robbanásereje volt. Az értelmiség pedig gyújtogatta a gyufákat. Most, hogy már nincs olyan puha, meleg sötét, mi lett a gyufagyújtogatással?

B. G.: Nem tudom. A régi korszakban mindenki nagyon érdekelt volt a politikában, holott nem tehetett semmit. Ez már, hála Istennek, elmúlt, s én ennek örülök. Azt, hogy az előadóművészek és más kultúrmunkások – írók és egyebek – most kisebb érdeklődést váltanak ki, mint régen: az élet rendjének tartom. Nagyon sok éhező költőről hallottunk a múltban, és tudom, valóban átkos volt az a múlt, de sajnos, az emberiség egész története így zajlott.
A Kádár-korszak egyébként, történelmi ismereteim szerint, az emberiség egyetlen korszakára sem hasonlított. Ez példátlan elferdülés volt, így hát most, hogy visszatérünk az emberiség történetének szokásos rossz, gonosz menetébe, élnünk kell ezzel a szabadsággal, nem szabad annyira megijedni tőle. Félünk persze, mindenki fél, mert elszoktunk ettől. Én például már abba a korszakba születtem, amikor mindenemről gondoskodtak cserébe azért, hogy olyan legyek, amilyennek elvárják. Tehát állandóan volt egy „apám”, aki felügyelt. Most elvesztettem ezt az apát, és riadt kisgyerekké váltam, mert gondoskodáshoz szoktam. De hát fel kell nőni és kész…

- Most ezen a korszakzáró kiállításon kiállítják a Cseh Tamás-dalokat is… Ezután tehát ilyeneket már nem lehet írni és énekelni.

Cs. T.: Régen tudtam, mitől kell félni. Az ember, mint a kutya, arra fordult, ahonnan veszély fenyegette. Ez elmúlt, és itt van most ez az új idő, amelyben mindenki szanaszét néz, mindenki máshol gyanít félelmet és boldogságot is. Új dalok persze ezután is fognak születni, és születnek máris. Pontosan emlékszem, hogy amikor zökkent a szekér és borult a rakománya, abban az időben kezdtünk el Gézával újra írni. És számunkra nagyon kedves dalokat írtunk. Nem kell tehát bennünket félteni, hogy majd mi lesz velünk, ha nem kell ellenállni. Lesznek dalok és talán szebbek, mint korábban...