SZTÁRPORTRÉ
,,A titok a dalokban van...”
Cseh Tamás
- A Ki kicsodában mint színész és énekes szerepelsz. Te hogyan határoznád meg magad?
- Énekesnek tartom magam, bár nem erre a pályára készültem. Grafikus szerettem volna lenni, sokat festettem, rajzoltam. Először nem vettek fel a Képzőművészeti Főiskolára; már két tanári diplomám volt, mire egy rendkívüli tagozatra sikerült bejutnom. Nekem olyan volt a főiskola, mint egy nő, akit sokáig ostromol az ember. Az a nő még ma is ott áll valahol és vár. Most venni szeretnék dolgokat (ecsetet, festéket), ehhez jó pár hónap kellene, csinálni és szégyenkezni. Szeretem még annyira, hogy ne szórakozzak vele. Az éneklés meg sem fordult a fejemben, csak magamnak énekeltem otthon. A 60-as években véletlenül találkoztam Bereményivel. Az orsós magnómon voltak zenéim, ő akart ezekre szöveget írni. Ekkor dőlt el, hogy énekes leszek. De ezt csak most utólag látom. Még négy évig folytattam a munkámat, s tanítottam. Akkor dőlt el, hogy melyik szerelmet választom. A festői pálya volt a legnagyobb szerelem, csak épp a körülmények nem voltak adottak hozzá (műterem, stb.) Fontos, hogy mindez a 60-as években volt, s hogy underground körökben mozogtam. Úgy ítéltem meg, hogy hatástalan képzőművésznek lenni. A tanítást már sokkal hatásosabbnak tartottam. Részt akartam venni a világban. Ehhez a legerősebb eszköz az éneklés volt. Csak azt volt nehéz eldönteni, alkalmas vagyok-e énekesnek? Muszáj volt eldönteni, nem egy barátom abba pusztult bele, hogy nem tudott eldönteni egy ilyen kérdést. Érvényes dolgot szerettem volna csinálni. Az a korszak hazugságra épült világ volt, én érvényes akartam maradni.
...
- Mi az, ami igazán fontos szerinted?
- Mindig embernek maradni, hús-vér, akár hibás embernek, de minden hibát meg kell próbálni csökkenteni. A barátság nagyon fontos, a legerősebb kapocs. Nincs sok barátom, vannak emberek, akiket nagyon szeretek, őket a barátaimnak nevezem. Nem biztos, hogy ők is így érzik. Érett korban már nehezebben köthetők barátságok, ezért erősebbek a diákkori barátságoknál. (Az csak szerelem az ifjúkor iránt.) Női barátaim nincsenek, mert sosem felejtem el egy nőről, hogy nő. Múlt századi ember vagyok, a nőt veszem észre bennük. Szeretem a szép nőket, úgy, ahogy vannak. A nők mindig izgalmat keltenek maguk körül, mások. Mindennek ellenére hűséges típus vagyok, átlagos férfi a konvenciókkal (polgári értelemben) együtt. Szerencsés fickónak mondhatom magam a kapcsolatomban. Harminchét éves koromban nősültem meg. Szinte állandóan szerelmes voltam, amikor megnősültem, vonalat húztam. Onnantól kezdve a családhoz tartoztam. Mindig vágytam a családra, szinte mindegyik szerelmemet feleségül akartam venni. De a lányok leléptek, túl lobbanékony, túl vehemens voltam. Ezt a nők nem szeretik. Ez a lány bírta ezt a vehemensséget. De hogy visszatérjek a kérdésre, egy biztos, én nem vagyok fontos, csak a dalok.
Kép és szöveg: Horváth Stefánia
Bel-Ami férfimagazin 1994. augusztus 29.
