Tevedal

Menj teve, menj teve, lássam a hasznodat,
te tétova, néma állat.
Úgy megyek, úgy megyek, púpodon befele,
úgy, mintha ringatnának.
Menj teve, menj teve, menj teve, menj teve, menj.

Csattog a, csattog a, csattog a peronon
tétova, kényes lépted.
Állati műremek, szép, kecses alakú
hullámokon henyélek.
Menj teve, menj teve, jó teve, szép teve, menj.

Menj teve, emberek mérik a hasznodat,
kell teve, vagy nem nékünk.
Menj, mert még rád mondják végül az emberek:
tevére nincs szükségünk.
Hát menj teve, menj teve, jó teve, szép teve, menj.
Menj teve, jó teve, szép teve, bölcs teve, menj.

Menj teve, menj csak, mert mérik az emberek:
kell teve, vagy nem kéne.
Menj teve, mert ha nem mész velük megadón,
kiirtanak és vége.
Menj teve, menj teve, jó teve, szép teve, menj.
Hát menj teve, jó teve, bölcs teve, szép teve, menj.

Bent aludt mindenki a pályaudvaron. Aludt mindenki a pályaudvaron, elbűvölve a nyugati kultúrától. Ecsédi megkérdezte körbeforgó golyófejjel, szeme itta az ismerősen ismeretlen látványt, hogy:
– Hát itt megint mindenki alszik?
A tatár kán, ez a termetére csúf, megjelenésében mocskos, modorában hitvány, természetében aljas férfiú aranyfogsoros vigyorával azt ordította:
– Na, én itt olyan bankigazgató leszek! Milliókat baszok a pofájukba!
Aztán megint csak a tevepaták monoton csattogása a platformi aszfalton, szunnyadó vagonok között, benne a tutiban.

Hirtelen ultrahangon szférák zenéje hallatszott be napirend szerint a pályaudvarra. Valami olyan áruházi zene, valami olyan rágógumi és Beethoven közötti, valami olyan állandó, amitől nem lehet szabadulni, van is, meg nincs is, de borzasztó jó. A negyedik és az ötödik csigolya közötti idegekre hat, és elélvezés-közelbe sodor.
– Mi ez? – kérdezte Ecsédi kétszer elélvezvén a tevén.
– Ez a vásárlási periódus zenéje, Mr. Vizi napirendje – mondta az angol.
És lőn, a vagonlakók az ultrahangra felébredtek, és kiáradtak a szerelvényekből vásárolni. Arcukon lázrózsák, szemükben szikék, szatyraikon éles fény. Az oldalcsarnok szupermarketjeinek páncélajtói erotikus sziszegéssel tárultak fel, tömjénfüst dőlt ki a nedvesen táguló réseken, és mindenki némán lihegve bevonaglott szortírozni. A nagy vásárlást a gyerekek vezették. Remegő kézzel túrtak, kupacoltak. Az ő kezdeti impulzusuk az anyákon hullámzott át, és az apákban robbant. Nyüzsögtek, vettek. Bónok, satöbbi, kassza, bitte.
A kán leugrott a tevéről, be a polcok közé, mert állati módon, baromira megkívánt egy rózsaszín izraeli UZI géppisztolyt, annak is az amerikai mását, meghúzta a ravaszt – esetleg gyilkolhat – gondolta, de a megszólalásig hasonló csőből csak galambok tódultak elő, melyek a legfelső polcon trónolva hortyogó állomásparancsnok vállán kötöttek ki.
Vizi egy horkantással, galamboktól lepve ébredt:
– Vásárlási periódus! – ugrott fel a nejlonpárnákon és lenézett a lent nyüzsgő emberbolyra, de abból senki vissza őrá. De aztán Vizi mégiscsak észrevette azt a három arcot, mert észrevette az aranyfogút, az acélszürke lakatot, meg a kelet-európai egészségtelen pufit.
– Ki ez a... ki ez a...? – az állomásparancsnok elővette a nyelvét, hogy megkérdezze: – Ecsédi? Ecsédi. Ecsédi, édes haver! Ha szabad ezt az ásatag kifejezést használnom.
Azzal a polcról édes nyálat kieresztvén, végtagjaival hadonászva alákalimpált egy fogyasztási likvidsugáron egyenest a teve nyakára.
Lawrence leugrott onnan, hogy ne akadályozza a baráti találkozót. Ecsédi megölelte az eléje zöttyenőt, hogy:
– Tudtam, hogy felismersz, Miklós! Valamikor egyszer az eszedbe jutok! Gyere, menjünk ki a többiekért!
A továbbiakban elmondhatatlan, amit Ecsédi érzett. Kapcsosan ölelték egymást, miközben a tevék popcornt legeltek a polcokról, és a lakosság a megtiszteltetéstől elfogódottan vásárolt. Bónok satöbbi, kassza, bitte, bitte, please. Nézte, nézte egymást a két barát elmerülten, mint egy swimming-poolban egymás arcában, holott a tevén... Egyik oldalt a figyelő Lawrence kéken, másik oldalt az aranyfogsorú, rózsaszín géppisztolyos kán, mint tanúk.
– Látom az arcodon a szokásokat – mondta Vizi. – A régi szokások. A szokásokról kell leszokni most. Majd felvarratjuk az arcodat – paskolta meg. – Felejtsd el máris az egészet. Most nem lesz idill, német romantika, ázsiai zsírvéres álom. Kínálok neked, édes haver... Kifigyelted, hogy mit kínálok? Ha megengeded, hogy ezzel az ásatag kifejezéssel éljek, hogy... Öh, mit is mondtam az előbb? Na mindegy. A legtöbbet kínálom. Felejteni fogunk mindent. Lábjegyzet, zárójel bezárva, nem történt semmi. Nem történt semmi velünk mindeddig, negyven év szubróza. Az egész emberiség kollektíve el akarja felejteni azt, ami velünk volt, és nem volt. És a felejtés útja a nyelv ingerlése. – Odanézz! – mutatott a szepegve vásárló emberbolyra a fogyasztás templomában, a szupermarketben. – A nyelvüknek vásárolnak. Zsibbadni akarnak. A nyelvüket sikálni, izgatni, bizsergetni. A nyelv lesz most az ember győztes szerve. He! E jelben győzni fogsz. Most itt mindenki csecsemő lesz. Újból megszületünk. Szopni fogunk. Tisztába tesznek, ölbe vesznek, édes haver! Öh, hogy honnan emlékszem én rád? Miért emlékszem én rád egyáltalán? Én már újjá vagyok születve, szoptatva, ölbe-véve. Zavarsz engem, édes haver. Olyan kósza lettem a pofádtól. Nekem itt rengeteg, hát én itt felelős ö-ö-ö...
– Azzal az állomásparancsnok turbánját letekerve kifújta az orrát, halkan kehelt az illatos levegőbe.
– Olyan kósza lettem, olyan másképp zsibbadt. A fene tudja...
Aztán magához tért megint, kifújta magát, körülnézett:
– Operatív vagyok, kapcsolok, everything is under control, tempójáték, éles megfigyelőképesség, csak az ütemérzék érvényesülhet. A többség itt gyalázatosan buta, csak annak megy jól, aki megtanult figyelni. De te elhasználódtál, édes haver. Dehogy varratom én föl a pofádat. Van itt elég másik.

– Na, mit válaszol ön erre, Ecsédi? – rángatta meg a lábát alulról Lawrence a kőarcú kelet-európainak. – Nagyon érdekelne, hogy mit válaszol, mert én ezt kifürkészni jöttem ide. Tudniillik én azon már rég túl vagyok, amit Mr. Vizi mond, az egy hülyeség, az a nyugati világ alkonya. Maguk keletről kell, hogy mondjanak valami alternatívát erre a szupermarket-challange-re. A magyarok számtalan tanácsot adhatnának az emberiségnek. Kell, hogy tudjanak mondani valamit ennyi átváltozás után. Halljuk, Mr. Ecsédi! Halljuk! Vázolja a vízióját! Mi a víziója?

A tatár kán közben pedig megint levetette magát a tevéről, mert meglátott tizenkét rózsaszín tankot, amelyek Walt Disney zenére bolha-mozdulatokat végeztek. A kán röhögve ugrott közéjük, de a rózsaszín bolhák szanaszét ugrottak, mint Ecsédi fejében az ásatag ütőkártyák.

– Halljuk a vízióját! – ordította Lawrence.
Ecsédi pedig már megint azt hitte, hogy álmodik. Megcsípte a saját karját, és mivel nem ébredt fel, megszólalt:
– El vagyunk felejtve? Én el vagyok felejtve? Tímea el van felejtve? Negyven év lábjegyzet? Zárójel bezárva? Tévedésből éltünk? Na jó, aláírom. De akkor...
– Na mi van akkor? Jöjjön az originális kelet-európai vízió! – ordította Lawrence, Ecsédi lábát rángatva közben.
– Akkor... – folytatta Ecsédi.
– Na mi van akkor? – Lawrence totál ki volt készülve. – Na mi van akkor, te százas égő? De ne hazudj, mint a szél! Mi van akkor?
– Akkor – folytatta Ecsédi a vízióját –, nekem az a véleményem, hogy akkor már mindenki, de mindenki el van felejtve.
– Én is? – kérdezte megjelenésében mocskosan a tatár kán, termetében csúfan, kezében géppisztollyal.
– Én is? – kérdezte arábiai Lawrence.
– Te is – mondotta a tevéről lemutatva Ecsédi. – És te is – mutatott a kánra. – És én is – mutatott önmagára a tevén, aztán rámutatott az állomásparancsnokra: – és te is, Vizi.
Legvégül felmutatott a szupermarket egére, és ezeket mondotta:
– És ő is el van felejtve. Mostantól akkor az egész mindenség el van felejtve. Még az is el van felejtve, Aki el van felejtve.

És a tevéről az égbemutató ujjtól az angyalok megdermedtek röptükben a világmindenségben:
– Miért mérjenek akkor ők? Ők akkor miért mérjenek botokkal, kötelekkel erkölcsöt, mértéket? Akkor itt nem lesz mérés – gondolták az angyalok, és visszasandítottak az égi trónján ülő Négyarcúra, hogy vajon mit mond Ecsédi érveire az, Aki el van felejtve. Ebben a kozmikus pillanatban már csak arra volt idő, hogy Lawrence sebtében közbevesse a magáét:
– De hát, én ezt mindig tudtam. Akkor én minek jöttem ide, erre a tetű helyre? Mit keresek itt a világ végén már megint? Tudok én satnyulni Oxfordban is! Odahaza. Megyek is haza. Megyek is haza.
És az eltorzult lakatarcú burnusszal suhogva hanyatt-homlok elfordult az egész istenverte kelet-európai vircsafttól, meg a szupermarkettől is egyben, és sebbel-lobbal ment ki a polcok között Oxfordba satnyulni.
No de itt bevillant a tatár kánnak, hogy:
– Thomas! Tomikám! Itt ne hagyjál! Hogy lesz belőlem bankigazgató, az anyád jóistenit, Thomas!
Azzal ráugrott egy polcról, a teflonpadlóra döntötte az indigókék alakot, és röfögve föléhajolt, hogy:
– Te kék szemét! Elmész? Elmennél? Szarban hagyni azokat, akik jóban-rosszban megélik a végleteket?
Lawrence pedig még életében nem volt olyan, még a saját angol édesanyja se látta olyannak, amilyen más volt ott, a padlóra szorítva, mint bármikor. Azt mondta:
– Összeomlott a matematika, megette önmagát az ideológia, a kollapszus egyik napról a másikra él. Nagy jövőt jósolok a művészeteknek, mint a hazugság szemfedőjének. Homlokzat, ornamentika, csak az van már. Ízlés, divat, hellenizmus. Nagyon lagymatag idők jönnek. – Hagyjál, te fokhagymaszagú disznó. You pig!
A kán azonban belenézett. Sárga a kékbe, és mondta, hogy:
– Ez már az elején el volt rontva, Tomikám. Hibával kezdődött.

Az angyalok pedig az égi trón felé néztek, hogy most akkor... Evolúció? Revolúció? Vagy csak stáció? Vagy tényleg az elején el volt rontva és csak megy? Az pedig, Aki el van felejtve, eltakarta mind a négy arcát, és halkan mondott valamit.
– Mi van? Mi van? Mi van? – kérdezték a szerencsés vásárlók a szupermarketben. (Satöbbi, kassza, bitte, bónok. )
– Mi van? Mi van? – kérdezték a dzsumbujpiacon a szerencsétlenek, miközben a nacionalisták tovább nyomultak Jugoszláviában. – Mit mondott? Mit mondott? Ki hallotta?
Egyedül Benda Tímea, aki egy hatalmas nejlonzacskó-halmon ült a rothadó balkáni piacon, egyedül ő nézett úgy, olyan, olyan, olyan mongúz-pofácskával, olyan tükrös-üresen maga elé, el is fordult, hogy ne lássa senki, az arcát beletemette a nejlon bevásárlózacskókba, és azokba mondta bele, hogy:
– Jól hallottalak? Ismételd meg! Nem mintha nem bíznék benned, de azér' ismételd meg.

Senki más nem értette, hogy az Aki el van felejtve, mit ismételt meg négy ajakkal, lassan szűrve a szavakat. Tímea azonban bele a nejlonnzacskókba, hogy:
– Jaj, értem. Miért nem mondtad előbb? Én szívesen segítek neked, ha emberré akarsz változni. Én jó kislány vagyok. Na jó, mondjuk egy kicsit cafat, kicsit pimasz, egy kicsit szabad, meg elmaradott, de hát ha mondod, én szívesen. Te csacsi.
És Tímea két karjával magához ölelt vagy hetven nejlonzacskót, és még beljebb, még beljebb fúrta magát, elindult a magzatvize. Tíz lengyel zsibárus (híres börtöntöltelékek cowboynadrágban) rögtön oda is mentek – gondolták valami eldugott csempészáru után kutat ez a Tímea a nylonban –, de ahogy odaléptek és meglátták a magzatvíztócsát, átfutott rajtuk a szándék, és énekelni kezdtek. Maguk sem tudták, hogy mit és miért, mert marha nagy szándék hullámzott át rajtuk, a tíz lengyel zsibárusokon.

Meg aztán én is kezdek fáradni ezen a neobarokk színpadon. Van ez a verejték itt nekem ezen a felső húsos ajakrészen, letörlöm, letörlöm. Se jó, se rossz a kedvem, nem is értem, hogy hogy kerülök én ide. Ki vagyok, mi vagyok. Hogy mi végre vagyok, azt aztán végleg nem fogom megkérdezni most már soha, de soha. Én a magam részéről, ugye, vagyok. Ti is vagytok. Jók vagyunk. Jó kutya. Csönd van, a zárójel bezárult, a lábjegyzetbe beletörölte irdatlan bakancsát a Teremtő is, ugye. Megtörlöm én is a kezemet a combomba, jó? Nagy dolgokban vagyunk, az biztos. Hogy miért olyan kicsi, az valószínűleg azért van, mert a kicsiben is ott van. Na de hagyjuk...
De, de azér' Tímeára még érdemes lenne egy kicsit, mielőtt megvacsorálnánk. Lehetnék én azért, mért ne lehetnék én azért egy olyan, aki hozza-viszi a híreket, ugye. Mondjuk, jövök én a piacról, arról a rohadt dzsumbujból be, mondjuk a pályaudvarra. Tevén nézik egymást, tatár szorít angol torkot, bevásárolnak, meg izgulnak a villanyszámla miatt...  Lehetnék én a befutó, azzal, hogy, hogy hozom a hírt. Berontok a pályaudvarra, ahol mindenki vásárol, és azt hiszik, hogy baromi jó. Kifutok a piacra a legyek közé, a harmadik világba. Lihegek, a karomat lóbálva ordítok. Mindenki rám néz: Mi van? Mi van? Vizi és Ecsédi is a tevéről, Lawrence is a tatár kán alól, hogy: Mi van? Mi van?
Én pedig – a hírnök – üvöltve közlöm mindenkivel, hogy: