Ez a dal először a Fehér babák takarodója című lemezen jelent meg A rubinpiros tangó címmel. Dalszövege itt olvasható.
Az éneket követő próza már csak a Frontátvonulás című albumon hangzik el:
Mindegy, valahol itt tartott a dizőz éppen, amikor egy fiatalember robogott fel a színpadra, oda a dizőzhöz, kitépte a kezéből a mikrofont, tett néhány lépést arrébb, a dizőz pedig ment utána és mondta, hogy:
– Ember, hova viszi? Hát ez egy hosszú szép dal, ennek még nincs vége, adja vissza!
Csak addigra a fiatalember, akinek a neve Vizi Miklós volt, már a tömeghez fordult és kiabálni kezdett, hogy:
– Emberek, hát maguk még mindig ezt hallgatják? Nem volt elég még a homályból, a végzetből és a szerencsétlenkedésből? Én nem vagyok szerencsétlen! Azért vagyok ezen a pályaudvaron, hogy elinduljak! – és még folytatta volna, hogyha a tömeg nem kezdi el őt lerángatni a dobogóról. És miközben Vizi testi épségét veszélyeztették, egy hang süvített át a termen, hogy:
– Zenét, zenét, zenét, tovább, tovább, tovább, zenét, zenét! Jönnek a bankettezők, hát érettségi bankett. Vegyék le már azt az embert a foglalt asztalról, hányszor kell magának mondani mamika drága, édes?!
És a hangzavarban, meg a zűrzavarban, valóban betódult egy csomó sötétkék ruhás alak, a bankettezők. És kivált közülük egy, egy Halmos nevű, odafutott a tépett Vizihez, megcsókolta, miként Júdás, és azt mondta, hogy:
– Miklós, te itt vagy? …hát erre aztán senki nem számított, hogy te is eljössz Miklós. Jaj, Vizi, Vizi Mici, te! Hát összetartasz a régi srácokkal? Szép, szép…