Ollálá,
és még egyszer ollálá.
Stollwerck ez, édes
cukorparádé,
mondja utánam Ecsédi, igen, igen, igen.
Ollálá,
az íz, az íz,
simogatsz, andalítsz,
te szájpadláson
és nyelvem hegyén
szerteszét ömlő édes íz.
Jaj, de jó,
ollálá, jaj, de jó!
Ez a süppedő, forró,
ízből és szagból
összeszőtt szőttes,
jaj, de jó!
Ollálá, mondjuk még százszor el,
hogy Stollwerck ez,
hogy ez édes,
hogy ez cukorparádé,
na, mondja utánam, Ecsédikém! Igen, igen, igen!
Ollálá, lálálálálálálálálálálálálá!
Jaj, de jó Ecsédi, sőt, jaj, de jó is lesz majd!
Sőt, jaj, de jó máris, fenomenális!
Jaj, de jó mindig Ecsédi, mindig!
Ollálá, lálálálálálálálálálálálálálá!
Csüccs le csak Ecsédikém! Csüccs le és ollálá!
Na, csüccs le, csak csüccs le
és csücsukálj csak
és mondd csak utánam Ecsédi: ollálá!
És Ecsédi állt transzban a Baross téren, hogy:
– Lálálá-lálálálá.
A szája sarkából édes nyál csordult, Sas elvtárs pedig mosolygott, mint az üres országút és mondta, hogy:
– Jó, jó Ecsédi, nagyon jó!
Majd mind a két aktatáskájával verdesni kezdett, egy idő után méltóságteljesen fölemelkedett a levegőbe és az önmaga által kijelölt pályára állt természetesen. Csakhogy ebben a pillanatban megszűnt az Ecsédire gyakorolt bűvös hatása és Ecsédi fölugrott, megrázta a fejét és szaladni kezdett alatta, hogy:
– Sas elvtárs! A Vizi a pályaudvaron van? Azt tetszett mondani, tényleg a pályaudvaron van? Azt tetszett mondani?
És erre Sas elvtárs egy kört leírt az Ecsédi felett így, hogy:
– Lálálálálálálá, Ecsédi, ollálá!
Majd még egy kört leírt és azt mondta, hogy:
– Hányszor kell maguknak mondani Ecsédi? Ollálálálálálá! Mondani Ecsédi, mondani, mondani!
Azzal elsüvített és az érces rikoltása már az Astoria szálloda fölött hallatszott, hogy:
– Sas, Sas, Sas. Sólyom, Sólyom, Sólyom. Vételen vagyok, vétel. Adás. Beszéltem a fiúkkal, jó fiúk ezek. Sas még egy kísérletet javasol. Sólyom. Vétel, vétel. Adás, adás, adás. Vétel, vétel, vétel. Adás, adás. Vétel... Füty-füty-füty...
És ő így el. Ecsédi pedig be a pályaudvarra, ahol Vizit hagytuk az imént, amint éppen azt kérdezte magától – emlékszünk –, hogy indulnak-e innen vonatok egyáltalán. És ez egy nagyon veszélyes kérdés, mert aki ezt kérdezi az könnyen megbukhat, mert ezt kérdezni a megingás jele. És lám, jött is a hurkosember, de Vizi azt mondta neki, hogy:
– Nem! Nem törsz meg!
És hát persze, biztos, ami biztos, elrohant onnan és futás közbe mondta, hogy:
– Egy vonatot, egy vonatot, egy vonatot nekem! A vonatunkat!
És rohant, rohant, míg egyszer csak valami viszketésszerűséget nem érzett a gerinctájon, olyat, mint amikor valami nincs rendben, amikor meg kell állni. És a Vizi megállt, megfordult és a pénztárgépet látta, mellette a pénztárosnőt és mondta, hogy:
– Igen, ez a pénztárosnő.
S még egyszer odanézett és látta, hogy egy férfi éppen fúrja bele a fejét a pénztárosnő nagy szőke hajába. És figyelte az arcot, ahogy az eltűnik, meg előbukkan a hajszálak között és egyszer csak visszakapta a fejét és mondta, hogy:
– Úristen, az apám! Persze, ez a törzshelye. Túlitta magát, nem fogják kiszolgálni, kezdődik a kunyerálás.
De nem ment tovább, hanem hallgatta, hogy mit mond az apja. És az apja, ha lehetett még közelebb csúszni a pénztárosnőhöz, éppen azt tette és közben mondta, hogy:
– A fiamra akarok inni, asszonyom. Azt hiszem itt hagyott engem a fiam. Ki lát az emberekbe, Emmácska drága édes. Azt mondja, én vagyok az ital, nem vagyok megoldás. Hm? És ezzel meg vagyok oldva neki. Kiszdihand, Emmácska. Honnan tudhatnák ezek, amit mi tudunk? Kérek szépen... Hoppá! Mit is akartam? Azt hiszem elfelejtettem a nevemet. Nem, nem, nem, nem, nem, már megint megvan! Nem, nem, nem, ez a fiam neve. Az-az enyém is megvan, Emmácska! Az enyém: idősebb Vizi Miklós.
És Vizi nézte maga előtt a padlót, vagy kövezetet, vagy mi volt az, és mondta magában, hogy: