Ez a dal először a Jóslat című lemezen jelent meg Sohase láttam... címmel.
Dalszövege itt olvasható.
Az éneket követő próza már csak a Jóslat a metrón című albumon hangzik el:
A dal, a beszéd itt véget ért, az alkalmazottak elengedték Antoine-t, lábaikra hajtották fejeiket és eltűnődtek. A mozgólépcsők is megindultak, Antoine is lefelé indult az egyiken. Mi történt? - gondolkozott magában. Mi is történt? Engem itt megfogtak, valamit mondtak, én valamit mondtam, ők néztek, én néztem. Igen, és ott történt valami. Ott azzal, hogy néztem, hogy néztem. És megpróbált még egyszer nézni. Körülnézett, hogy mit nézzen. Közben leérkezett a vágányok övezte márványcsarnokba. Ott a lakosság, az utasok nyüzsögtek, tülekedtek, lökdösődtek. Kit válasszon Antoine? Kiválasztott egy embert a tömegből, ez az ember egy újságárus volt, életkora nagyon alacsony, több száz hírlapot szorongatott a kamasz hússal borított hóna alatt és közben mutáló hangon, elhanyagoltan kiabálta, hogy: Elhatározták, óriási, tántoríthatatlan, az óriási, visszatérhetetlen, a szenzáció, az óriási, mi történt, az első, az utolsó, a megértés, az óriási, nincs más alternatíva, óriási, nincs más alternatíva, az óriási, e határozattal, szenzáció, az óriási. És Antoine nézte ezt a szerencsétlent, aki visszanézett Antoine pillantásától megmerevedett. Hatni tudok a szememmel. Hatni tudok a szememmel. Hass, hass szemem! Hass szemem! Most hatok, hatok, hatni fogok. És továbbra is az árus szemébe nézett, aki Antoine pillanatásának a hatása alatt benyúlt az újságkötegbe, kivett egy lapot és hirtelen a tömeg közé dobta, aztán egyre gyorsabban a többit is. Röpködtek az újságok a metróállomáson, mint a lepkék az ólmos esőben, az emberek rávetették magukat az ingyen lapokra, mindenki falta a betűket az állomáson, miközben Antoine csak tartotta a hatása alatt az árust, hogy hass szemem, hass, hass, hass! S az árusnak végül is mind a két karja kiürült és a kiürült karjait a levegőben szétvetve, csapkodva, így, így kezdett kiabálni, hogy.…