Egy szépséges szép napon
ezt kérdezte Platón:
"Miért vallod, Szókratész,
Hogy boldog vagy nagyon,
amikor,
amikor
az egyén boldogsága a közélettől függ,
a tanítás pedig az életünktől függ,
s a legfőbb cél a jó,
s a legfőbb cél a jó."
"Jaj, Platón, gyermekem, te szép csacsi fiú,
az erkölcsi fejlettségre ne légy oly hiú,
amikor,
amikor
tanítványaim és én függetlenek vagyunk,
az összes értéktől s az utókor tanúnk
ugyebár,
ugyebár.
Csinálj hát, Platón fiam, egy idéa államot
és a helyes morált ott szépen megkapod
fiam Platón,
fiam Platón."
"Most arra válaszolj, nékem, Szókratész:
a hátad mögött talán ott áll, ki súgja ezt,
a démonod,
a démonod?"
"Nincs nékem démonom - ezt súgta Szókratész -
csupán elégedett vagyok, s halálig vallom ezt,
ez lényegem,
ez lényegem."
"Így hát, jó Szókratész, igyál méregkupát,
és ezzel képviseld az ápologétikát,
dögölj meg hát,
dögölj meg hát,
dögölj meg hát,
dögölj meg hát!"