Kísértet keresett fel tegnap éjjel,
amikor éppen szerteszéjjel
heverő holmim között kutattam én.
Ajtón suhant be, vagy tetőn át,
mindenesetre vén apókát formázott,
hosszú piszkos szakálla lobogott.
Holmimba túrt és szólt nevetve:
Ezeket itt már ne rakd rendbe,
csak ez az egy éjszakád van, ne ezzel töltsd az időd.
Meg se rezzentem, bár érezhetően
dőlt a veríték énbelőlem,
s őrült sebesen dolgozott szívem, agyam.
Egy volt a kérdés: mit kéne tenni,
hajnaljöttéig gyorsan megtenni,
hová is kapjak, mi van elintéznivalóm?
Kérdésre válasz: semmi sincsen,
jobb lesz tehát, hogyha úgy tekintem,
mint érzékcsalódást, a piszkos szakállú apót.
Folytattam hát, hol abbahagytam,
rendetlen holmim közt tovább kutattam
és odébb löktem, ha elém állt az öreg.
Ez csak csemcsegett-szuszogott bele a fülembe,
kócos szakálla rátekeredve a kezembe akadt,
bármelyik kedves tárgyamhoz nyúltam én.
Szakálla-kóca szétteregetve,
bárhová nyúltam akadt kezembe,
leheletével csiklandozta a nyakam.
Ez a dal most arról szólt, hogy egyvalaki meghal.
Volt pedig ez nagybátyám, egyik éjjel lakásán.
Néhanapján felhívtuk és telefonon megtudtuk,
hogy szenvedélyes dohányos,
talán ez volt halálos az ő számára.
Ez a dal most arról szólt, hogy egyvalaki meghalt.