Csiribiri-biri, biri-biri, biri-biri, kék dolmány, kék dolmány,
csiribiri-biri, biri-biri-biri, kék dolmány, kék dolmány,
mondd meg az édes asszonyoknak, hogy imádom a pesti nőt,
mondd meg az édes asszonyoknak még halál előtt, hogy:
A kék Dunánál élek, kérem,
édes kesernyés életveszélyben,
vörössel kék a táj, jó az itt, hogyha fáj.
A kék Dunánál-nak habja fényes,
vérrel keverten sós az édes,
vörössel kék az ég, hát ezért, épp ezért
kicsit slemil, mégis édes és kényes és szédítő,
hozzátenném azt, hogy majdhogynem özvegy az összes nő,
kesernyés, sós és édes élet vár arra itt, ki él,
botolni jó és szép, ki téved, vidám zenész a szél.
A kék Dunánál élek, kérném, nem mintha bánnám, vagy ha félném,
itt a száj íze sós, nincs kamat itt, adós,
a parton állva érzem: élek, drágák itt, drágák a semmiségek,
s kék a vér, kék a vér, hát ezért, épp ezért
én azt mondom kérem: bárhogy van, bárhogy van, bárhogy van,
magam adósságba vertem, botlottam éltembem-holtomban,
fel vagyok mentve, mit se számít, nincs kamat itt, adós,
oly édes, édes, édes az élet, ha a száj íze sós.
A kék Dunánál élni jó, kéklő vízen fehér hajó,
nyugágyba dőlve egy hölgy hever, nézem, hogy úszik el?
Kezében könyv, úgy úszik el, kiáltok, lapoz, de nem felel,
s a könyvben - én úgy képzelem-, hogy ott van az életem.