Jó év volt,
mikor születtem én,
volt krumpli és kenyér,
és mindenki örült nekem.
Jó év volt,
apám épp leszerelt,
meggyógyult nővérem is
és könnyű szülés voltam én.
Fiút akartak, épp
314 dekát,
mindenki örült nekem,
csak elmebeteg nagybátyám
mondta azt, hogy:
Jó hangja van,
nem sír ez, énekel,
halljátok-e, amit én,
énekel.
Folytatja veletek azt,
hát amit ti elkezdtetek
és nem hiszi sohasem azt,
hogy ő másmilyen.
Jó fiú lesz,
őtőle ne féljetek,
nem jelent változást,
hogy ő született.
Énekli, hogy:
jó év ez,
mibe születtem én,
van krumpli és kenyér,
és mindenki örül nekem.
Jó év ez,
apám épp leszerelt,
meggyógyult nővérem is
és könnyű szülés vagyok én.
Folytatom veletek azt,
amit ti elkezdtetek
és nem hiszem sohasem azt,
hogy másmilyen vagyok.
Jó fiú vagyok,
éntőlem ne féljetek,
hisz nem jelent változást,
hogy én, hogy én is leszek.
Hm-hm, hmm-hm-hm-hm, hm-hm…
Azzal Vizi megpördült és a fal mellett futni kezdett a teremben. És egyszer csak egy kéz belökte egy helyiségbe. Átható szag, csempék, hűvös, s a Vizi a tarkóját nekivágta a falnak és mondta, hogy:
– Túl vagyok rajtuk, túl vagyok rajtuk, túl vagyok rajtuk.
És mert a homloka is tüzelt, megfordult és a homlokát nyomta neki a hideg falnak. Így állt, amikor hátulról két karomszerű valami fogta meg a Vizi két felső karját, de olyan erősen, hogy még hetekig ott volt a Vizi bőrén az ujjak nyoma. És különös erővel valaki megfordította. Ez a valaki a WC-nénike volt. A néni rendesen nézett ki, kék köpenyt viselt és a lábán nem voltak kék visszerek. A fogatlan száj a következőket mondta:
– Vizi Miklós? Mióta várlak itt, fiam! Emberemlékezet óta várlak. Engem itt csak Mamikának hív mindenki, de gyere Miklós! Elárulom neked a titkot.